Hogyan főztek eleink, az ősmagyarok?

A magyarok nyilaitól rettegő, már több mint ezer éve is művelt Nyugat borzadállyal hallgatta a lovas népről terjesztett különféle mendemondákat. Talán éppen akkor kapott lábra az a minden alapot nélkülöző, de még mindig nagyon emlegetett hiedelem, hogy az ősmagyarok nyereg alatt puhították, valamint nyersen ették a húst. Erről ugyan a hiteles történetírók sehol nem tesznek említést, viszont egy római katonatiszt, Amianus Marcellinus leírta „mindenféle állatok nyers húsával táplálkoznak, amelyet lovuk hátára, combja alá tesznek és kissé porhanyósra melegítenek”. Később kiderült, hogy a favázas nyeregtől feltört lóhátat gyógyították a rárakott nyers hússzeletekkel. A legenda mégiscsak tovább élt. A húst egyébként sós vízben főzték meg eleink, és legfeljebb ha borssal fűszerezték. A honfoglalás idején már félnomád ősmagyar törzsek feltehetően lóhússal, valamint baromfival, megszelídített vadludak, vadkacsák húsával táplálkoztak. ĺgy pl. tyúk szavunk török eredetű, a lúd finnugor – ahogy a szavakat ugyanúgy a főzési recepteket is útközben gyűjtöttük össze kitartó vándorlásaink során. Finnugor eredetű a fazék, a köles, a vaj, a kenyér, a forr, a süt, az eszik, az iszik kifejezés, viszont a töröktől tanult tejfeldolgozásra utalnak az olyan szavaink, mint köpü, író, sajt, túró. A szláv nemzet kultúrájának hatása is kimutatható gazdag szókincsünkben: ecet, kása, kalács, kolbász, pogácsa stb. Kialakult étkezési szokásokról vagy kimagasló szakácsművészetről már csak azért sem beszélhetünk, mert a vándorló törzsek nem egészen rendezkedtek be, állandósult életvitelre.

A kenyér az ősmagyarok életében, még korántsem volt annyira fontos, mint a mi számunkra. Általában lepénykenyeret sütöttek forró kőlapon, amit Erdélyben még mindig „kőre leppencs”-nek hívnak, a Bodrogközben pedig „kövön sült”-nek nevezik a palacsintát is. A népmesék hamuban sült pogácsája szintén így készült. A téli szállásokon termesztett búzából, árpából és kölesből szívesen főztek kását, mégpedig tejjel vagy vízzel. Eleink már a honfoglalás előtt ismerték a hagymát, a borsót, a tormát, a salátaféléket, valamint a szőlőt – erről tanúskodnak a honfoglalók lakomáin lezajlott borivásról szóló feljegyzések. Az asszonyok vadon termő gyümölcsöket gyűjtöttek, valamint a méz is már szerepelt eleink egészséges étrendjében. Ugyanakkor a sörfőzés tudományát keletről hozták magukkal, erjesztett kancatejjel is oltották a szomjukat.

A ma már szinte világszerte ismert magyar konyhaművészet alapjait később, az államalapítás után sikerült lerakni. Tulajdonképpen ekkor kezdett nálunk kialakulni a szakácsmesterség, mely gyorsan felzárkózott az európai udvarok színvonalához, sok esetben még túl is szárnyalta a puritán szomszédokat.

(Fodor István: Verecke híres útján)