„... hízeleg az ínynek is”

Az elbeszélőnek a szereplőhöz való viszonyulását már a fejezet címének felismerhetően ironikus hangoltsága előrevetíti: „melyben kisvajkai és kőröshegyi Vajkay Ákos bográcsgulyást, borjúszegyet, vaníliás metéltet eszik és rágyújt egy szivarra.” Bennünket most az a folyamat érdekel, ami e merész, a szereplő addigi életmódját tekintve akár forradalminak is nevezhető tettet (ismételt étkezés a vendéglőben) közvetlenül megelőzi.

Vajkay épp egy magyarországi nemesi családfákat tartalmazó kötetet böngészget unottan dolgozószobája magányában, elnyúlva egy kényelmes kereveten. A téma iránti érdeklődését, mivel ő maga nyugalmazott levéltáros, a múlt elkötelezett embere, akár szakmainak is tarthatnánk, korábbi fejezetekből viszont megtudjuk, hogy a genealógia számára egyúttal olyan hobbi is, mellyel hiúságát legyezgetheti. Büszke ugyanis – kutyabőrrel ugyan meg nem erősített, de régi dokumentumok alapján bizonyított – nemesi származására. Kívülről tudja már az ezzel foglalkozó könyveket, azt is, amit épp lapozgat, s ami csakhamar kihullik a kezéből, mivel gondolatai az evés körül kezdenek el forogni. Visszaemlékszik előző napi ebédjükre a Magyar Királyban, eszébe jut az étlap,

amin számos, számára ismeretlen étel neve szerepelt. A legjobban a „vaníliás metélt” izgatja: „Vajon mi az a vaníliás metélt? Sohasem ettem ilyesmit. A vanília izgató, idegen illatát nagyon kedvelem, fölöttébb kellemes lehet, ha az orrot csiklandja a szaga, és hízeleg az ínynek is. De vajon rajta van-e a gyengéden sárgálló tésztán a fekete, afrikai fűszer, avagy nélküle szolgálják fel a vendéglőben?” Csak futólag látta az étel nevét, de a szó emlékétől nem tud szabadulni: „Mintha álmodtam volna. Mégsem lehet elfelejteni.” Ugyanilyen titok számára a „borjúdió” is: „Az ember a dió gerezdjére gondol, mely édes, olajos, de nem az, hanem hús, olvatag, puha, leveses hús, mely azonnal elomlik a szájban.” Vajkay egyszerűen nem tud szabadulni az ismeretlen, sosem kóstolt ételek nevének varázsától: „Boszorkányos, ostoba nevek. Habart tojás csirkemájjal, csuka fehér borban, vagy velő barna vajban.” Váratlanul ráébred ábrándozásának hiábavalóságára, s meg is rója magát érte: „Hagyjuk ezeket a szamárságokat.” A „szamárságok” azonban nem hagyják nyugodni, s a folytatásból azt is megtudjuk, hogy mi lelkiismeret-furdalásának az oka.

Természetesen Pacsirta;

a lány rossz étvágya, gyenge gyomra, gyakori rosszullétei. Ezért sem járnak soha vendéglőbe, meg persze azért, mert Pacsirta jól főz. Igaz, takarékoskodik a nyersanyagokkal, de legalább egészségesen táplálkoznak: „Sohasem használ paprikát, borsot, semmiféle fűszert, és a zsírt is vékonyan adja.” S jól is teszi, ad igazat neki magában Ákos, hisz kis vagyonból kénytelenek gazdálkodni, a lány hozományához viszont nem szabad nyúlni: „Nem is engedném. Én nem engedném. Aztán egészségtelen is a nehéz konyha, csak a franciás koszt, az való nekünk.” Megfigyelhető, miként igyekszik magát meggyőzni arról, milyen szerencsés is, hogy ilyen lánya van, aki ügyel az egészségére, tápláló ételeket főz neki, és a család pénzét is ügyesen kezeli, miközben viszont – látni fogjuk – lelke mélyén egy nagy adag bográcsgulyásra vagy marhapörköltre vágyik. Csak a lánya iránti tapintatból mond le erről is, mint oly sok mindenről az életben.

Az önhitegetése azonban csak ideig-óráig tart. Lánya távolléte csak bátorítja abban, hogy bevallja magának az igazságot – egyelőre csak az étkezéssel kapcsolatban. Kontemplációja az erkölcs irányába kanyarodik el: „Bűn-e ez? Azt mondják, az ördög incselkedik a pusztában böjtőlő remetével. Hát ha bűn, annál édesebb. Bánom is én. A bográcsgulyást nem lehet letagadni sem égről, sem földről.” Mint ahogy nem lehet azokat az ételeket és italokat sem, melyeket – a szabadságtól szinte – mámorosan hív elő az emlékezetéből. „... göbölyrostélyos és ürügerinc (...), szűzsült és párolt fartő (...), sertésoldalas, erdélyi fatányéros, rántott bárány, nem beszélve az angol, francia, olasz nyelvű ételekről, a beefsteakről, a tournedosról, a fritto mistóról, mely az idegen nyelv zamatát leheli, aztán sajtokról, a kövérekről és soványakról, a pálpusztairól, pusztadőriről és trappistáról...”

E tudatban összeálló pazar menü

kialakulásában legalább olyan fontos szerepe van a nevek, mint az ételek ízének, „zamatának”. És pontosan a nyelv az, ami Vajkayt – miután sort kerít a borokra is – visszatéríti korábbi, megalkuvó önmagához, s visszakozásra készteti: „...s a borokról is, a csopakiról, az egri bikavérről, a mádi édesről, ezerjóról, ringatóról s a leánykáról, mely karcsú üvegekben kerül elénk. Léányka. Kedves Leányka. Édes, édes Leánykám...” Mi is történik itt. Azt is mondhatnánk, hogy az ételnevek, melyek felszabadítólag hatottak rá, megbosszulják magukat. Vajkay Ákosnak a „leányka” szó kétértelműsége juttatja eszébe lelke legtávolabbi zugába száműzött lányát, Pacsirtát. A szó második említése a megtorpanást jelzi, a harmadik már áthajlik a köznévi jelentésbe, s negyedik esetben pedig már egyértelműen Pacsirtáról van szó: a csúnyaságáról, a magányáról, helyzetének és a helyzetüknek reménytelenségéről. Ott rezonál ez ki nem mondva is az apa sóhajtásában. A felismerést még fájdalmasabbá teszi a szövegkörnyezet iróniája: míg a Leánykát karcsú üvegekben szolgálják fel, addig Pacsirta nagy darab, kövér lány; vénlány. Vajkay titkos bűntudattal tápászkodik fel a kerevetről, „... mint a gyermek, kit valami csínyen kapnak rajta.”

Pacsirta csak a mű elején és a végén jelenik meg, jelenléte mégis szinte végig tapintható: ott kísért a szülők elszólásaiban, sokatmondó hallgatásában, összetalálkozó tekintetükben, árulkodó gesztusaikban – egész önmegtartóztató és lemondó életmódjukban. S amikor néhány pillanatra úgy érzik, hogy elfelejtették, hogy megszabadultak tőle, váratlanul visszatér: a spontán emlékezés, valamely tárgy vagy éppen, mint előbb is, a nyelv kerülőútján.