HÉTVÉGI OLVASMÁNY

1
A tábornok tél derekán felutazott a vidéki városból, ahol nyugdíjas éveit töltötte, a fővárosba, s orvosa rendelésére megszállott abban a régi, kissé már avas, omladozó gyógyszállóban, melynek forró vizű fürdői az egész országban híresek voltak köszvényt oldó, podagrát enyhítő erejükről.

1

A tábornok tél derekán felutazott a vidéki városból, ahol nyugdíjas éveit töltötte, a fővárosba, s orvosa rendelésére megszállott abban a régi, kissé már avas, omladozó gyógyszállóban, melynek forró vizű fürdői az egész országban híresek voltak köszvényt oldó, podagrát enyhítő erejükről. A tábornok túl volt a hetvenen. A köszvény hasogatta karját és derekát, de máskülönben egészséges, nyugodt pillantású, szerény tartású, komoly viselkedésű öregúr volt; finom arcélű, fehér fejét idegenek is megnézték az utcán. Magatartásában, modorában nem volt semmi marcona; inkább úgy festett, mint egy öreg diplomata vagy filozófus.

Délután érkezett, s az első estét a szállodában csomagolással, rakosgatással töltötte el. Két évtizede nem járt a fővárosban; utoljára a világháború idején fordult meg itt, mikor családját – feleségét és leányát – idehozta, biztonságba, a fenyegetett határszéli városból, ahol állomásoztak. A háború végén nyugdíjba ment a tábornok, és vidéken élt. Most örömmel vegyes szomorúsággal gondolt arra, hogy viszontlátja a nagyvárost, ahol az ifjúság éveit töltötte – örömmel, mert özvegyi állapotában nehezen viselte el a vidéki magányosságot, s szomorúsággal, mert sajnálta, hogy az asszony, kivel harmincöt esztendőt töltött el csendes, békés együttélésben, nincs többé vele.

A szekrényben felaggatta polgári ruháit, s az egyetlen díszegyenruhát, melyet – minden eshetőségre – magával hozott erre az útra; mint aki nem tudja egészen biztosan, csakugyan véget ért-e a pálya és az élet, vagy szükség lehet még reá, társaságban vagy a harcok mezején... A tábornok már csak ritka alkalmakkor viselte a díszes egyenruhát. Általában komoly és öreguras polgári ruhákba öltözött, mint egy nyugdíjas, előkelő államhivatalnokhoz illik.

Rakosgatta a ruhákat, aztán elfáradt, leült a karosszékbe, s csendesen ült a vaksi villanykörtével fáradtan megvilágított, ócska bútorokkal hiányosan berendezett szobában. A tábornok szegény ember volt; a közpályán nem gyűjtött vagyont, s nyugdíja nagyobb felét leányának adta, egy kishivatalnok feleségének, aki két gyermekkel szűkösködött egy alföldi kisvárosban. Ezért most is, mikor egészségére kellett költeni, vigyázott, hogy a fővárosi gyógyszállóban az olcsóbb szobák közül válasszon, mert minden fillérre gondosan ügyelt. ĺgy ült egy ideig, a nyitott bőröndök között, fáradtan és csendesen. Később csengetett, szobájába kérette az egyszerű vacsorát, és étvágytalanul eszegette az ízetlen ételeket. Amíg a szobaasszony az ágyat vetette, szórakozottan kérdezte:

– Mondja csak, lelkem, miféle hang ez?

– Hang, kegyelmes úr? – csodálkozott az asszony. – Nincs itt semmiféle hang.

Álltak a homályos szoba közepén, két öreg ember, s füleltek.

– De – mondta az öregúr makacson. – Hang. Nem hallja? Olyan zúgás... nem, még csak nem is zúgás. Inkább csengetés. Igen – mondta felderülten, biztosabban –, csendes, távoli csengetés. Mintha egy ébresztőóra csengője szólana, messze, valahol.

Az asszony erősködött, hogy nem hall semmit. Majd találgatták, hogy talán villanyos jár a közelben, az csönget. Figyeltek az éjszakába, s csakugyan, mindenféle hangokat hallottak: útszéli zörejeket, a villanyos csengetését, távoli vonatfütytyöt, egy vontatóhajó gőzösének búgását. De az öreg fejét rázta. A hang, melyet hallott, félreérthetetlen volt, állandó, sípoló, csöngető zúgás, mintha gépezet járna valahol. (...) Nem volt kellemetlen a hang; a tábornok elhatározta, hogy másnap utánajár, s ha szükséges, szól a szálloda igazgatójának. Egy ideig újságot olvasott még, közben sziszegett s csúzos lábait fájlalta. A hang mindegyre szólt, mintha egy tébolyodott tücsök cirpelne valahol. De nem zavart különösebben. Lefekvéskor, mikor eloltotta a villanyt, a sötétben élesen, tisztán hallotta a hangot. (...) – Makacs hang – gondolta. – De nem kellemetlen.

2

De a hang másnap, harmadnap sem hallgatott el. Most már az utcán is hallotta, a kávéházban, mindenütt, amerre járt. A szállodát már nem merte gyanúsítani, nyilvánvaló, hogy a csöngetés, mely néha csak duruzsolt, néha rázendített, mint egy zenekar, valamilyen hallási zavar következménye. „ĺgy kezdődik a süketség” – gondolta ijedten. (...) Elhatározta, hogy elmegy az orvoshoz. A híres fülorvos meghallgatta panaszait, és szótlanul helyet mutatott egy forgatható nikkel karosszékben. Most különös vizsgákon esett át a tábornok: az orvos a szoba egyik sarkába lépett, mintegy szégyenlősen nem nézett a betegre, s a fal felé fordulva, mint egy eszelős, megszállott költő, ilyen szavakat suttogott: „Balaton” és „pillangó” és „anya”. A halkan elrebegett szavakat kitűnően megértette a tábornok, s csukott szemekkel, pontosan elmondta az orvos parancsára a hallottakat. Aztán finom, néma, alacsony és magas rezgésszámú fémvillákkal vizsgálta az orvos a beteg hallószervét. De a tábornok hallotta e néma hangokat is.

– Tökéletes – mondta az orvos. – A hallás tökéletes.

S udvarias elnézéssel, mintha egy finom, értelmes, csak kissé makacs gyermekhez beszélne, magyarázni kezdte a tüneményt.

– Idegesség – mondta az orvos.

A fül idegessége, a hallószerv túlérzékenysége okozza, hogy a beteg olyan hangokat is hall, melyek a természetes rezgésszámot meghaladó magasságban jelentkeznek, valahol, talán a valóságban, talán csak a beteg képzeletében.

– Nem kell törődni vele – mondta barátian, bizalmasan, mintha – egyenrangú módon – beavatná az orvos a beteget a természet ármányába s a tudomány tehetetlenségébe.

– Persze – mondta a tábornok, s bólogatott – , nem kell törődni vele. Az lesz a legjobb.

Még ezt búcsúra, a küszöbről:

– A háborúban másféle hangokat is hallottam.

S mindketten mosolyogtak, kissé zavartan.

3

(...) Elhatározta, hogy megsérti a hangot, nem törődik vele, mint az orvos parancsolta. Vásárolt népszerű orvosi füzeteket, s elolvasta a fülcsengésre vonatkozó összes tudományos magyarázatokat. De nem okosodott túlságosan ez iratokból. A csöngetés vígan, pimaszul lármázott tovább, valahol, az ismerős és érzékelhető vagy az érzékfölötti világban.

– Csöngess, kutya – gondolta a tábornok. – Engem nem zavarsz.

(...) Hosszú éjszakák következtek. Óvatosan tavaszodott már, oly nemes és gyöngéd észrevétlenséggel, mintha a természet álmában akarná meglepni valamilyen csodás örömmel a zord, komoran szunnyadó világot. A tábornok keveset aludt az éjszakákon. Beteg lábát borogatta, nyitott szemmel feküdt a sötétben, hallgatta a csöngetést, nesz nélkül vitatkozott a hanggal, melyről már régen nem tudta, micsoda, mi az értelme, égi vagy földi jel... ĺgy mondta, egyedül a sötétben:

– Azt akarod, hogy figyeljek? Jó, figyelek.

Az éjszaka hosszú volt. A tábornok hanyatt feküdt az ágyban, keresztbe fonta mellén karjait, vitatkozott:

– Kötelességem teljesítettem – válaszolta a hangnak. – Mindig, mindenkivel szemben. Boldog voltam? Nem tudom. Azt hiszem, nem voltam boldog. Ember voltam. Katona voltam – javította ki szavát, mintha ez segítene. De a hang nem hőkölt meg e helyesbítésre, csöngetett tovább. – Megálltam helyem az életben, a családban, a harctéren. Tudom, hogy vége az életnek. Nem várok semmit már. Mit akarsz, hang, mire figyelmeztetsz, mit kérsz számon...?

Erre a kérdésre oly vad csörömpölés hallatszott, messze, az ismeretlenségben, mintha kaján kárörömmel felelne a tábornoknak valaki, s bizonygatná, hogy jó nyomon jár, valamit számon kérnek tőle. Az öreg felült az ágyban, szigorúan nézett körül, villanyt gyújtott, altatóport öntött egy pohár vízbe.

– Elég volt – mondta röviden, mint valamikor a kaszárnyában. – Rajtam nem fogsz ki. Dögölj meg, hang.

S megitta a mákonyos vizet. Kevés idő múltán elaludt. De hajnaltájban megint felébredt. A szoba már világos volt. A tábornok bódultan feküdt a gyűrött párnákon, álomtól zavaros szemekkel ismergette a szobát, a hajnalt.

– Igen – mondta hangosan. – Most már értem. A lelkemről volt szó.

S csendesen feküdt, két karját összefonva, mintha padban ülne régen, az iskolában. A hang e pillanatban elhallgatott. Most csend volt a tábornok körül, mély, paradicsomi csend; csak a madarak daloltak valahol, messze, jókedvűen és bátortalanul.

4

– A lelkemről volt szó – gondolta nyugodtan a tábornok, s élvezte a csendet. – Most már értem. Ezt akarta mondani a hang, erre figyelmeztetett. Úgy látszik, vége az életnek, meg kell halni, ma vagy holnap. Mindig mással törődtem. Mivel is törődtem...? A kötelességgel. A legszebb dolgokkal. A családdal, hazámmal. Pályámmal törődtem. Jól szolgáltam, elismerték érdemeimet. Támasza voltam a társadalomnak. Megvédtem a nemzetet. De, úgy látszik, kevés ez. Érdekes – gondolta felderülten. – Erre soha nem gondoltam.

Hallgatta a madarak dalát. Oly csend volt körülötte e pillanatokban, mint az idők elején lehetett, mikor megszületett a világ.

– A lelkem – tűnődött –, mi történt a lelkemmel?

A tábornok eljárt nagy ünnepeken a templomba, s egyébként is megtartotta a vallás parancsait. De máskülönben nem sokat törődött a lélekkel, túlvilággal. E pillanatokban, mikor a hang, mely figyelmeztette valamire, végül is elhallgatott, nem a vallásra gondolt, nem is arra, hogy készen van-e a túlvilágra. Egyszerűen csak arra gondolt, hogy megértett valamit, a hang figyelmeztette, s ez olyan egyszerű, mintha egész életében e pillanatra készült volna.

– Idegesség – mondta és mosolygott. – Azt mondta az orvos, idegesség.

Most már értette azt is, amit az orvos nem mondott ki. Lelke nyugodtan pihent a test és a végtelenség között. Hallgatta szívverését, mintha dobolnának valahol.

– Mi történt velem az életben? – kérdezte hangosan. – Mi történt a lelkemmel? Kinek adtam?

Ez egyszerű kérdésekre, melyek mégis oly meggyőzőek voltak, mint semmi, amit azelőtt valaha is hallott a világban, nem tudott szavakkal felelni. Csak annyit értett, hogy az életnek nagyjából vége, nem fontos már semmi, ami még következik, s neki most ügyelnie kell, hogy megértsen mindent, amire a hang figyelmeztette. Ez az érzés olyan jóleső volt, hogy kicsordult a könnye.

Gyermekkora óta nem sírt. Most érezte a forró könnycseppet arcán, a párnákon, s mosolygott.

– Agyon is lőhetném magam – gondolta.

Szolgálati pisztolyát magával hozta; a fegyver ott hevert az éjjeliszekrény fiókjában. Eszébe jutott, hogy a vallás tiltja az öngyilkosságot. S különben is, nem érdemes és nem is szabad sietni, most, mikor végre megértett valamit.

E pillanatban a hang, még egyszer, nagyon csendesen, szemrehányóan, csilingelni kezdett.

5

Még egy héten át maradt a gyógyszállóban. Lába nem fájt többé, csaknem gyógyultan távozott haza, a vidéki városba, ahol nyugdíjas éveit töltötte. Három évet élt még a tábornok. Nyugodtan és derűsen élt; akik ismerték ez években, azt mondják, úgy járt-kelt az utcákon, mintha mosolyogna és hallgatózna. De a hangot soha többé nem hallotta.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Korábbi cikkek a témában

Ezt olvasta már?