Háy János: Most lenne száz

Mindenki ilyennek képzelte azt, aki soha nem volt ilyen. A lakás rendetlen volt, rozzant bútorok a felszakadozott parkettamintás linóleumon, a konyhában egy koszlott szőrű kutya és egy hajléktalan kinézetű férfi, aki némi élelemért sétáltatta a kutyát. Leülök a kanapéra, szúrós lópokróc van rajta, az fogja vissza a kárpiton átszakadt rugókat. Nem érdekelte, hogy hogyan él. Egy dolog érdekelte, az életmű, a munkája. És abban a munkában ő nem volt református, konzervatív, úri közép, vagy épp debreceni, amely jelzőkkel szokás közhelyesen meghatározni Szabó Magdát. Abban a munkában ő író volt, akinek egyetlen célja volt, világokat teremteni a lehető leghitelesebben. A házban volt egy másik lakás, az ugye épp olyan volt, amilyennek mindenki képzeli Szabó Magda lakását. Ott adott interjút, mert nem akarta senki orrára kötni, ki is ő tulajdonképpen. Holott az a lakás csak kiállítás volt, és semmi köze nem volt a valósághoz. A mesés birodalmak, a regényről regényre megteremtett világok, abban a kis kopott térben születtek, ahol ő otthon érezte magát. Mert azon a téren kívül Magda maga is kiállítás volt, jelmezes felvonulás. Egyszer mesélte, hogy a békéscsabai színházban belebonyolódott a jelmezébe, vagyis a hosszú szoknyájába,  és filmbe illő jelenet volt, ahogy legurult a lépcsőn. Nagyokat nevetett, mikor leírta a körülötte lévők meghökkent arcát, szerette a meghökkentő és látványos pillanatokat. A Nemzetiben vendégjátékon volt az egyik darabja, a díszpáholyban ült, felkonferálták, hogy itt van, felállt, gyönyörű volt, mint egy királynő vagy méginkább, mint az általa annyira szeretett görög és római istennők. Tapsvihar, besepri az ujjongást, aztán leül, elégedetten, az előadás legfontosabb része, ez volt az arcára írva, már megtörtént. Kiállítás volt, amikor megjelent, mert, hogy milyen ő, nem tartozott másra, tulajdonképpen ő sem érdeklődött a civil Szabó Magda iránt, szükséges velejárója az írónak, hogy magánemberként is van. Senki nem ismerhette, és senki nem tulajdonolhatta, sem ideológiák, sem társadalmi erők, nem volt senkié, talán még Szobotkáé sem, de ő Szobotka halála után mégis megmaradt Szobotkának.Már nagyon vártalak, mondta, mikor épp érkeztem, mert mutatni akarok neked valamit. Leülök, kicsit ügyeskedve, nehogy belémcsússzon egy rugó. A könyvespolchoz ment, és kihúzott egy régi fotót. Tudod, ki ez. Nem, mondtam, bár sejtettem, de nem akartam a játékot elrontani. Ez Cili. Nagyon szép volt, mondtam, s akkor megindult a Für Elisében megkezdett teremtett világ kiterjesztése a valóságra. Át- és átszőtte a képzelt és teremtett valóságokat a reális történésekkel, hogy tudni sem lehetett, mi az, ami igaz és mi nem, holott minden igaz volt, mert ő igaznak látta és igaznak tudta mutatni. Minden alkotó sérelmekből dolgozik, ez adja az energiát, a vágy, hogy a világ rendje helyreálljon, s neki olyan sérelme volt, ami pakolható volt más-más mű, más-más történet mögé, úgy, hogy mindig megőrizte minden teremtménye mögött a saját arcát is. Ez az arc egyszerű és puritán arc volt, némikor sértett, mert nem ő a legszebb lány a suliban, meg túl alacsony is, vagy mert nem ő a magyar irodalom koronázatlan királya. Királya, mert nem akart királynője lenni. Az írókat nem csoportosította nemek szerint, a nőirodalom és hasonló megjelölésektől falnak ment, holott mindig is nagyon nőies volt, mert amúgy nő volt, de az olyan újságírót, aki ezzel próbálkozott be, napokig tudta alázni, s végül, mintegy végső csapásként kimondta a nevét, hogy biztos azért ilyen, mert ezt a nevet kapta a szüleitől, végülis a szülei tehetnek róla, hogy ennyire ostoba. Talán nem volt sztárszépség fiatalon, s talán csak néha gondolta, hogy lehetne belőle Hollywoodban vezető színésznő, de ahogy öregedett, úgy lett egyre szebb, nem sajnálta az évek vesztését, mert ő olyan lett idősen, akire öröm volt ránézni. Csillogott a szeme, mintha még mindig gyerek volna, a csínyek és az ironikus megjegyzések mestere maradt, abban a kis egyszerű meleg odúban, ahol a kiállítás virtuális képei készültek, ahol a regények és a valóság át- és átszálazta egymást, s teremtődött meg az a kép, ami mindig, ahogy a kaleidoszkópot forgatjuk, újabb és újabb formát vesz föl. Senki nem tudja őt tetten érni, ha megnézzük a róla készült kiállítást, ezt a forgandóságot látjuk, ezt az impulzivitást, ami számunkra is meghozza a kedvet, hogy örüljünk annak, hogy élünk, hogy ennyire gazdag lehet egy emberi élet, ahogyan gazdag és fényes volt Szabó Magda teremtett élete.