Halleluja

Dicsérjétek Istent szentélyében, dicsérjétek a hatalmas égboltozaton! Dicsérjétek hatalmas tetteiért, dicsérjétek nagyságához méltóan! Dicsérjétek kürtzengéssel, dicsérjétek lanttal és hárfával! Dicsérjétek dobbal, körtáncot járva ...”

(Zsoltárok könyve 150. rész)

ĺme a zsoltárok közül az utolsó. Milyen sok öröm, milyen sok hálaadás sűrűsödik össze e rövid pár sorban! Minden mondatában kétszer hangzik el az Isten dicséretére való buzdítás, vagy ahogyan az ószövetségi istentiszteletben mondták, a halleluja. Ismerős ez a szó, hiszen a görög átíráson keresztül az egész keresztyénségben elterjedt. Vannak bibliafordítások, ahol változatlanul hagyják, a magyarban már Károli Gáspár is úgy fordította, hogy „Dicsérjétek az Urat!” Olyan ez, mint egy nagy szimfónia záróakkordja a harmónia minden hangjával és felhangjával, amelyben kikristályosodva, letisztulva benne csillog az egész mű előző cselekménye: a feszültségek és feloldódások, majd a végkifejlet megnyugvása. Minden jó, ha a vége jó – tartja a közmondás –, és ez maradéktalanul igaz a Zsoltárok könyve kompozíciója tekintetében. Bárcsak mindenünk, és főleg életünk vége is ilyen lehetne! Ott van benne a boldogságkeresés isteni, erkölcsi alapja (1. zs.), vagy a teremtő, megtartó Istennek, mint hű pásztornak megismerése, és az ebből fakadó nyugalom (23. zs.) De ugyanígy megtaláljuk itt az elbukás, a gáncsok miatti keserűség minden panaszát, az égre kiáltó keserű bánatot, ahogy ezt a művészi lélek érzékenységével Kodály a Psalmus Hungaricusban, az 55. zsoltárban megírta. S mint gyógyír a sebnek, olyan a bánatos, bűnben gyötört léleknek a 103. zsoltár vigasztalása. Mert az Úr, aki teremtőd és megváltód, „megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet, megváltja életedet a sírtól, szeretettel és irgalommal koronáz meg.” Mindezért pedig helyénvaló és egyáltalán nem eltúlzott az öröm, mely a 47. zsoltárból, mint forrásból föltörő patak árad. Hogy aztán a békesség és lelki megnyugvás folyamává szelídüljön, amely Isten szeretetének tengerébe torkollik. Ahogyan ezt a 90. zsoltár végső nyugalmat sugalló sorai árasztják: „Tebenned bíztunk eleitől fogva, Uram, téged tartottunk hajlékunknak!”

Méltó végkicsengése ennek a szimfóniának a 150. zsoltárunk. De vajon hogyan lehet halleluját zengeni Isten nagyságához méltóan, hiszen nincs, ami e méltóságot felérné! Vagy ki az egyáltalán, aki ezt megteheti? Hol és hogyan méltó és igazságos mindez? Isten azonban a megtestesülés csodájában, úgy hiszem, minden akadályt áthidalt. Ezért az én életemnek minden helyzete alkalmas lehet erre a magasztalásra. Mert bár vannak földi szentélyek, melyek erre a célra szenteltettek, és ez jól is van így. A templom valóban Isten megismerésének és dicséretének legelső helye kell, hogy legyen! De Pál apostolnál azt is olvassuk, hogy a mi testünk a bennünk lakozó Szentlélek temploma, ezért dicsőítsük Istent a mi testünkben. Ezzel a lélekkel viszont bármely hely méltó lesz Isten dicsőítésére. A zsoltáros azt mondja, hogy hatalmas tetteiért dicsérjük őt. Ezek közül pedig hacsak a legnagyobbat említjük, Krisztus megváltó művét, ez már magában minden hálaadásnak és dicsőítésnek elég miértje. Ha ezt megismertük, akkor minden érthetővé lesz, nélküle viszont bizonytalanság és homály vesz körül. A hogyanra pedig a zsoltáros egy egész sor lehetőséget mond számunkra. Síppal, dobbal, körtáncot járva, vagyis az öröm és a hála kifejezésének szinte határtalan lehetőségeit tárja elénk. Mégis egy nagyon fontos és hiteles hálaadás és bizonyságtétel a mai értékinflációtól szenvedő világunkban az Istennek engedelmeskedő, neki tetsző élet mindenki számára látható bizonyságtétele. Ez az, amire az Újszövetség azt mondja, hogy a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését. Fontos hogy egyikünk helye se maradjon üresen ebben a kórusban!

A szerző református lelkész