Hadilábon a békével

Tanár úr, nyilván puszta véletlen, de a Gázai övezetben zajló háború pár napos humanitárius tűzszünetének idején beszélgetünk. És mert itt az advent, s hamarosan eljön a karácsony is, ön reálisnak látja, hogy akár egy tartósabb karácsonyi fegyvernyugvás is létrejöjjön?

Ennek szerintem semmi esélye. Egyrészt az izraeli védelmi miniszter már kijelentette, hogy a Hamász elleni háború körülbelül két hónapig fog még tartani. Másrészt a Gázára vonatkozó tűzszünet alatt Ciszjordániában azért tovább folytak a harcok. Harmadsorban pedig a 2008–2009- es gázai konfliktusban gyakorlatilag éppen karácsonykor zajlottak a legnagyobb ütközetek. Így hát a radikális Hamász kíméletlen októberi terrortámadásának következményei, illetve Izrael határozott önvédelmi katonai válaszlépésének formája láttán nehéz igazi fegyverszünetben hinni.

A közel-keleti válság nem ma fellépett problémakör, hanem a II. világháborút követő első években keletkezett. Rendezésének két elengedhetetlen feltétele Izrael biztonságának princípiuma, illetőleg a palesztin nemzet önjogú állama – legalább megkésett – kialakításának perspektívája. Ez 2023 decemberében is csak dőre illúzió?

Egyelőre igen. Ha pusztán sarkítva válaszolok, akkor Izrael úgy lesz biztonságban, ha majd a palesztinok is biztonságban lesznek. Mert ez az egész fogas kérdés lényege, és mindkét fél számára érzékeny is. A problémakör legmeghatározóbb politikai realitása pedig, hogy az adott régióban nemzetként a palesztinok az elszenvedői a hetvenöt-hetvenhét éve létrejött territoriális helyzet megoldatlanságának. Tényként ezért igaz, hogy Izrael biztonságát szinte kizárólag a palesztinok tudják garantálni. Ennek előfeltétele viszont az, hogy mind a megszállt palesztin területeken, mind Izraelben mindenkire minden tekintetben ugyanazok a jogok és kötelezettségek vonatkozzanak. És az is megérthető, hogy ez az igény természetszerűleg csak vice versa működhet.

Történelmi tapasztalat, hogy a háborúkat nemegyszer békeimpulzusok követhetik. Vonatkozhat ez az elvárás erre a most fellángolt közel-keleti háborúságra is?

Erre meggyőződéssel építeni egyelőre kockázatos dolog lenne. Bár tény, hogy a háborúk szörnyűsége gyakran valóban rádöbbenti az embereket a valóság reális összefüggéseinek tudatosítására, a bajok igazi gyökereinek felismerésére. Ezért az izraeli közvéleménynek főként arra kellene ráébrednie, hogy a miniszterelnök Benjámin Netanjahu és a szélsőjobboldali kormánykoalíció még ebben az elmérgesedett válságban sem a békét keresve, hanem inkább a meg-megismétlődő fegyveres harcokban látja a hosszabb távú megoldást. A palesztinoknak viszont azt kell mielőbb felfogniuk, hogy a közel-keleti békéhez nem a Hamász, a Fatah, a Hezbollah járta út vezet. Ehelyett olyan szabad választásokat kell/kellene tartaniuk, aminek eredménye majd az a legitim vezetés lehet, amely már nem az állandó konfliktus fenntartását pártolja. De ha majd vége lesz a mostani súlyos háborúnak, az a nemzetközi közösség számára szintén esélyt adhat arra, hogy az itt ismétlődő fegyveres ütközetek és terrorcselekmények gépies tudomásulvétele helyett végre józan diplomáciával segítsen objektíven elfogadható megoldást találni erre a már régen kiéleződött konfliktusra.

Ön feltételezi, hogy Izrael valaha is túlteszi magát az október 7-ei brutális terrortámadás és túszejtés kegyetlenségein?

Ez természetesen csak úgy lesz lehetséges, ha majd nemcsak a jelenleg elharapódzott konfliktusra koncentrál, hanem egy megoldást ígérő kiutat is akceptál. Amikor Izrael megszállta Dél-Libanont, a zsidó állam számára annak a hadjáratnak is rengeteg halálos áldozata volt. De éppen a libanoni háború után jött létre Izraelben a „Béke most!” mozgalom. És hát Jicchak Rabin és Jasszer Arafat emlékezetes Camp David-i vagy az ő oslói béketárgyalásaik szintén hitelesen bizonyították, hogy mindkét fél – ott és akkor – képes volt az elkerülhetetlen megegyezésre. Azoknak a béketárgyalásoknak az előzményeihez képest, napjainkra „csak” annyiban változtak meg a külső körülmények, hogy a modern médiában a nagyvilág szinte élőben követheti, mi történik a háború helyszínein. Eközben a tényekre rájátszó és gyakran hangulatkeltő hadi propaganda sohasem a megbékélés szándékát erősíti. Különösen akkor nem, ha már a gyerekek abban a társadalmi légkörben nőttek/ nőnek föl, hogy egyfelől a bombák hullanak, másfelől öngyilkos merénylők vagy terrorista csoportok űznek válogatás nélküli rémtetteket.

A jelenlegi háborút kirobbantó Hamász egyik célja az is lehetett, hogy az antiszemitizmust szítva a világ közvéleményét a zsidó állam ellen hangolja?

Szó szerint idézek a Hamász alapokmányából: Mi nem a zsidók ellen harcolunk, és nem azok ellen, akik a zsidó vallást követik, hanem a hazánkat megszállva tartó cionisták ellen. Ezt értelmezve a Hamász tehát az izraeli nacionalizmus ellen harcol.

Ellenben elfogadhatatlan módon és eszközökkel műveli ezt. Így az is jogos kérdés, hogy a palesztin nemzet többsége támogatja-e a szélsőségesen radikális Hamászt?

A palesztin emberek abban értenek egyet, hogy érjen véget a területeik megszállása, és hogy létre kell hozni, akár az 1967-es határokkal, egy önálló palesztin államot. Ezzel megszűnne az állandó konfliktust éltető viszály. Ha béketárgyalások folynának, a Hamász támogatottsága azonnal szemlátomást csökkenne. A mai válság indulatai viszont az ő malmára hajtják a vizet.

A két hónapja tartó gázai háború fejleményei láttán esetleg megkérdőjelezhető Izrael terrorvédelmi válaszcsapásának határozott szigora?

Az önvédelmi válaszlépés teljes mértékben érthető volt és indokolt is. Magától értetődő dolog, hogy október 7-e után katonailag kellett fellépni a Hamásszal szemben. Az azonban kifogásolható, ha a méltányos válaszcsapás több eleme a bosszúhadjárat fogalmától sem idegen. Hiszen csak az egyik szempont az ország jogos és törvényes védelme, míg merőben másvalami Gázában az atrocitások fokozása. Ahogy tényszerűen szóba hozható az is, ami Ciszjordániában zajlik. Ott a Netanjahu- kormányok ösztönzésével tíz esztendő alatt 70 ezerről 700 ezerre gyarapodott a helyi palesztinokhoz általában barátságtalanul viszonyuló izraeli telepesek száma. Ráadásul a jövőt nézve ez már akkora tömeg, ami nehezen lesz onnan valaha is kimozdítható.

És Benjámin Netanjahu? Kormányfőként túléli ezt a háborút?

Véleményem szerint nem. Ő politikailag addig marad aktív, amíg ez a jelenlegi válság, ez a nyílt háborúskodás elhúzódik. Taktikailag ezért most az időre is játszik. A háború után az izraeli társadalom reálisan gondolkodó tábora nyilván majd felelősségre vonja őt a történtekért, ami politikai karrierjének végét fogja hozni. Netanjahu egy populista politikus, így a szavait is csak úgy kell venni. A politikáját magyarázva mindig a korlátlan biztonságra hivatkozik, ám Izraelben az emberek ma jogosan kérdezik, hogy október 7-én hol volt, hol maradt az a nagy fokú biztonság?!

Gondolom, a II. világháborút követő évtizedek alatt parázsló közel- keleti konfliktus örökös megoldatlansága mind területi, mind vallási viszállyá nőtte ki magát. Ez a tényleges kihívás, amire igazán bajos megoldást találni?

Ez a két szempont tényleg elvitathatatlan egymástól, különösképpen Jeruzsálemet illetően. A körülötte zajló vitát vallásilag nem is lehet rendezni, mert ott területileg sem akar senki egy jottányit sem engedni, hiszen a zsidók, a keresztények és a muszlimok szent városa. Így kizárólagos igazat sem lehet adni senkinek. Például a muszlimok szerint majdan ott lesz a végítélet napja. És ami még összetettebbé teszi a Jeruzsálemet érintő s eleve nehezen kezelhető vitákat, hogy a vallási szimbólumai a politikai ideológiák részévé lettek.

Az rosszhiszemű felvetés, hogy vajon egy-két nagyhatalomnak nem burkolt érdeke, hogy ha „csak” takaréklángon is, de fennmaradjon a palesztin–izraeli viszálykodás?

Ez egyértelműen igaz, és már a múlt század negyvenes éveinek második felétől így van. Így volt ez a hidegháború időszakában, ami a kétpólusú világ megszűntével sem változott meg. Az ingatag közel-keleti helyzetből máig sokan akarnak a saját hasznukra minél több politikai tőkét kovácsolni – az izraeliek és a palesztinok rovására. Igazolásképpen hozzam föl akár csak azt, hogy a semlegességre törekvő ENSZ-nek a közel-keleti térségre vonatkozó határozatait sem tartja be lényegében senki! Pedig az arab világ mérsékelt zömének szemében nem Izrael immár 75 éve fennálló saját állama jelenti a szálkát, hanem az, hogy a palesztinoknak 1947–1948 óta máig sincs meg az önálló államuk. Ez a lobbanékony konfliktus alapvető oka.

Jasszer Arafat és Jicchak Rabin 1993-ban az oslói egyezménnyel és a velejáró kézfogással mégis a kiengesztelődés útjára lépett. Sőt, az izraeliek meg a palesztinok többsége még 2017-ben is hajlott az úgynevezett két állam megoldásra. Azóta mindez füstbe ment?

Egyelőre sajnos úgy tűnik. Azt azért látni érdemes, hogy a kilencvenes évek egy pozitív időszak volt a világpolitikában, ami a Közel-Keleten is esélyt adott a kölcsönös közeledésre. Azóta, de még 2017-től is jelentősen megváltozott a nemzetközi légkör. Felülkerekedett a tárgyalj a békéről, de készülj a háborúra szelleme. Hogy csak a Közel-Kelet problémakörénél maradjunk: hol az az izraeli kormány, amely kész belemenni, hogy a Gázai övezet önálló legyen? És akkor még Ciszjordániát nem is említettem.

Ön a tanulmányai, később a kutatómunkája révén többször huzamosabb időt töltött ebben a gyorsan haragvó régióban. A zsidó állam és a palesztin nemzet között csak keskeny pallók vagy hidak is építhetők?

Ez egy jó kérdés, pont egy súlyos konfliktus kellős közepén. Persze, ilyenkor is szabad hidakra gondolni, de lehetetlenség azokkal kezdeni. Sokkal inkább a keskeny pallókon vezet az út a pillérek tartotta nagy hidakhoz. De ez egy többgenerációs folyamat, aminek elindítója csak egy őszinte rádöbbenés lehet. Jelesül az, hogy a közel-keleti szembenállásnak a 21. században evickélve nincs katonai megoldása.