Ha nem Krúdynak születik valaki

Nemrég – alig egy-két éve – felidéződött bennem a tejleves íze, illata. Ma már valószínűleg képtelen lennék bekanalazni, ha alaposan belegondolok, nem lehetett benne semmi más, mint forralt tej – lúdbőrzik a hátam, ha csak felvillan az agyamban, hogy forralt tejet kellene innom, hát még ennem leves formában –, meg tészta, de gyerekkoromban Medvén még ez is csemege volt. Mint minden, ami a sparhelten főtt, a rédliben sült. Olyan tyúklevest soha sehol nem ettem, mint ott, de nem csak a sárgán gyöngyöző, a kiskertben szedett zöldséggel készült leves volt fenséges, hiába, a kútvíz, a hatórás gyöngyöző főzés nem pótolható sem kuktával, sem kék csibével, klóros csapvízzel meg különösen nem. Minden. Csak hát ízekről, illatokról írni elég faramuci. Amit ízlelőbimbóinkkal és orrunkkal érzékelünk a legpontosabban, azt nem lehet visszaadni – kivéve, ha Krúdy Gyulának születik valaki, és úgy tudja érzékeltetni a velő ínycsiklandó, magakellető rezgését, hogy máris ott ülök a konyhában, a vasárnapi asztal mellett, anyám pirítja a kenyeret, apám keni rá a frissen főtt csontból kikalapált velőt, és körbe adjuk, hogy mindenkinek jusson egy falat. (Én azonban nem vagyok író.) Csak a búcsúi ebédet imádtam jobban, én mit sem érzékeltem a készülődésből, a kacsatömésből, a hajnali ébresztőből, hogy déli tizenkettőre ott gőzölögjön minden az asztalon, a legkisebbeknek külön a hokedlin, amelyen rendes körülmények között a vizeskanna állt, de mindig olyan sokan voltunk, hogy nem fértünk el egy asztalnál. Autónk nem volt, néha apám barátja fuvarozott bennünket, egész napos kirándulás rántott hússal, a sofőrnek enni, pihenni is kell, a régi Populár húsz kilométeres sebességgel száguldott, ha már a harminc felé közeledett a sebességmérő mutatója, Manci néni előbb szelíden, majd egyre emeltebb hangon intette Ferkót, jaj, ne siess, nézelődni akarok. Általában azonban a hetvenöt kilométert fél napig vonatoztuk, buszoztuk végig, elindultunk a csallóközi fapadossal reggel fél nyolc tájékán, a bátyám tiszte volt a helyfoglalás, le is ült mindig az első adandó helyre, aztán kilökdösték, meg is kapta néhányszor, milyen élhetetlen. Déli harangszóra toppantunk be. Nem voltunk váratlan vendégek (sőt nem is voltunk vendégek, de ez egy másik történet), mert a kakas érkezésünk előtt kukorékolt, s azt tartották, ha délben kukorékol a kakas, vendég jön. Jöttünk is boldogan, mennék én most is, boldogan, de már csak a temetőbe lehet, a vályogfalú háznak is hűlt helye, meg a kacsaúsztató Móric-Dunának is, amelyen a körmöm alá ment a hideg, azt gondoltam, nem fog fázni a kezem, nem fogok én korcsolyázni, csak a fiúk húznak a szánkón, minek a kesztyű, estére nem bírtam megmozdítani az ujjaimat, arcomra fagyott a könnyem, ott álltam a lakatra zárt ajtó előtt, dehogy mentem volna a szomszédba, tessék hazajönni, meggyógyítani, hideg-langyos-meleg vízbe áztatni, simogatni elgémberedett kézfejemet, édes-savanykás teát szűrni a rózsás bögrébe. Nem abba, amelynek az elején egy nagy rózsa volt, azt nem használtuk, dédnagyanyám ivott belőle, nagy becsben tartottuk, a stelázsi közepén volt a helye, megfelelt az egyszerűbb, rózsákkal körbefuttatott vagy az ibolyás, mindegy, csak valami meleg jusson a gyomromba. A téglával előmelegített dunyha alatt sírtam magam álomba.

A legszebb a nyár volt. Mindenki otthon vakációzott, az összes szomszéd, sok-sok gyerekkel. Akkor mintha nem is csíptek volna a szúnyogok, holott hatalmas felhőként rajzottak a focipálya fölött, tapadtak izzadt testünkre, de a mecscseknél semmi sem volt fontosabb. Nem állom, bőgte nemegyszer Sági Ferkó, ha úgy látta, „henc” volt, tizenegyes járt volna érte. Akkor üld, vigyorogtunk össze, számoltuk a szögleteket, három szöglet egy gólt ért. Jócskán besötétedett, mire hazavánszorogtunk, de nem kellett korán kelni, mi, lusta városiak kilenc felé kászálódtunk ki az ágyból, akkorra már rég kinn kapirgáltak a csibék, híztak szép sárga-kövérre kukoricától, búzától, lett is belőlük mennyei leves, paprikás, rántott. Semmi halliszt, semmi táp. Úgy nőttek föl, ahogy kell, reggel búza, őrölt kukorica egy kis zsenge salátával vegyítve, némi kapirgálás az udvaron. A tojás sárgája ettől olyan volt, hogy van Gogh sem kevert szebb sárgát, néhanapján az volt a csemegénk, kristálycukorral habosra keverve, ha nagyon jók voltunk, kakaót is kaptunk bele. A nyalánkságok, a tojás sárgája, meg a cukros málna – medveiesen himper – a szép virágos bögrében kavaródtak, s ha senki sem látta, belopóztunk a kamrába, megdézsmáltuk a tejport, melyet amerikaiak küldtek zöld konzervben.

De a legfelségesebb eledel a kacsazsíros kenyér volt, paradicsommal, paprikával. Sárga volt, ikrás, ott állt az üvegben a szobában az ajtó mögötti asztalon, az alján ott díszelgett a darált máj is, hogy mindenkinek jusson. Mellette a hatalmas hófehér kenyér. Ezen is ellettünk volna egész nyáron. Hosszú ideig a pékhez jártunk kenyérért, megbízhatóságom és felcseperedésem első jele az volt, hogy egyedül küldtek a főutcába a pékhez, magam cipelhettem haza, a friss, ropogós gyürke volt a jutalom.

Az első fiútól kapott puszi ízét is Medvén éreztem meg. Lustán hevertünk a fiúkkal a fák alatt, teheneket őriztek, egyszer csak Győzi fölém hajolt, voltam vagy ötéves, milyen helyes vagy te, legyél a szeretőm, és azon mód arcon csókolt. Nem tudtam, mi a dolga egy ötéves szeretőnek, de ha egy focicsapatba választottak bennünket, szó nélkül beálltam.

Ez volt Medve, a kicsi, határ menti falu, ahol a tisztesség ízét is éreztem. Apám tíz évig ott tanítóskodott, a háború után lettek pozsonyi lakosok, de ha végigmentünk a falun, mi voltunk a tanító úr gyerekei, ő meg nem tudott végigmenni úgy, hogy ne hívták volna be egy kis szalonnára, jó borra, főtt kukoricára. Igen szigorú volt, de jó és igazságos, mondták volt tanítványai, közülük is Jóska bácsi tisztelte a legjobban, mert addig-addig győzködte a papát, hogy a Jóska gyerekből ne szabó legény legyen, több az esze annál, amíg megengedték, hogy fölkészítse a tanítóképzőbe.

Anyai ágon rokonaim – kivéve a medvei nagynénit meg a balázsfai nagybácsit – mind Győrben éltek. Olyan gezemicelevest, amilyent ott ettem egy másik nagynénémnél, senki sem főzött. Egyszer, már önálló háziasszony koromban megkérdeztem, miből készül. Mindent beleteszek, amit a konyhában meg a kamrában találok, van abban répa, paprika, paradicsom, jó sok fokhagyma, hagyma, krumpli, nevetett Ilonka néni, csak úgy, gondulom-formán, nincs ennek receptje.

Győrben ingott meg először bennem, hogy ismerem önmagam. A hit. Sok nyarat töltöttem anyai rokonaimnál, kézről kézre adtak, vittek tovább nyaralni, ha ők is mentek, kivételes helyzetben voltam. Mari unokanővéremnek szombaton reggel is hatkor szólt a vekker, meg anyu, ébresztő, Ilonka néni addigra már térült-fordult, hozta a tele kosarat a piacról, zöldséget, ezt-azt, ami egy rendes magyar konyhába kell, az összekötött lábú csirkék a vécében vártak számukra sanyarú, számunkra nyálcsordító sorsukra, Mari tiszte volt a takarítás, a lányszoba ajtaját becsukták, hogy a vendég – mármint én – nyugodtan pihenhessen. (Később sem lehetett úgy megállni náluk, hogy ne csapjanak lakodalmat. Hasznosabb volt éhgyomorral beállítani még váratlanul is, bár ez nemigen fordult elő, mert a házi füstölt sonkától a szalonnán át mindent elénk tálaltak, ami csak a hűtőben meg a kamrában megtalálható volt. Márpedig ott aztán minden volt, ami a kertben megtermett, s amit egy disznóöléstől elvárhat az ember.) Hétvégén a kert volt a fő program, összejött a család, gyomláltak, kapáltak, tettek-vettek, házikót építetek jó hűvös pincével. Az ételt otthonról hozták, Ilonka néni kora hajnalban megfőzte a töltött paprikát, ott csak melegítették. Délben, amikor már érezhető volt az illata, korgó gyomorral, csorgó nyállal szaglásztam, de hiába. Nekem meg Marinak mást adtak. Nem tudom már, mit, de nem a finom, piros-édeskés töltött paprikát. Valaki kijelentette, hogy én nem szeretem. Jót akartak, tudom, én meg rájuk hagytam. Ha nem szeretem, hát nem szeretem. A paprikás krumpli is kiváló, hát még ha kolbászkarikák is barnállanak benne.

Otthon mindenevők voltunk. Nem hiszem, hogy azért, mert ez volt a parancs – a káposztás tészta alól például föl voltam mentve –, egyszerűen azért, mert amit anyánk elénk tett, isteni volt. Lett légyen krumplis tészta – bár a családi legenda szerint ezt anyai nagyanyám gyúrta-főzte a legfinomabban –, paprikás csirke (lányom a mai napig állítja, olyat senki sem főz, mint anyám, ő szerényen szabadkozik, nem tesz bele semmi különöset, szerintem a lelkét is belefőzi, különösen, ha dédunokákat vár ebédre, vacsorára). Egyet nem értettem soha, miért éppen a nagymosás napján eszünk tésztát, amivel annyi a macera, de ez költői kérdés volt csupán, anyám csak a vállát vonogatta, talán szokásból.

Volt az életemnek olyan időszaka, amikor azt játszottuk, a konyhában eltöltött idő pocsékolás, nem kell körülülni az asztalt, elég fél lábon bekapni valamit a konyhaszekrény pultjánál, az életnek fontosabb dolgai vannak, meg kell váltani a világot. Nem kell. Körül kell ülni az asztalt, ahogy apáink, anyáink tették, hetente legalább egyszer, de ha lehet, többször is, beszélgetve falatozni, hogy tudjuk, kihez, kikhez tartozunk.