Gyermekkorom ízvilága

# Némi fordulattal élve, hadd legyek én az elődöm, aki nemcsak felismerte az emberi élet maradandóságát és forrásvíztisztaságát, de teljes élethosszában istápolta ezt a makulátlanságot. Nemcsak felismerni! Hanem megélni az adott lehetőségeket! Az elméletet a gyakorlat szintjére átültetni. Önmagunkat a nap huszonnégy órájában komolyan venni! S az emberi élet magasabbrendűségét tiszteletben tartani! Óvni-gondozni az adott létezést!

Elődeim háza-udvara, csakúgy mint a lelkük pitvara egyszerre volt nyitott és zárt!

Nyitott a mindenkori átutazó előtt. És zárt a személyes titkok s gondok előtt. És persze voltak nagy-nagy elhallgatások, amelyeket nem volt illő megvallani!

E fedhetetlen dolgok közé tartozott a mindenkori étkezés is!

Enni azt jelentette: megmaradni az eljövendőnek! Ha a szüleimre és a nagyszüleimre emlékszem: tudatosítom, hogy mindig nagy hangsúlyt adtak az étkezésnek. Számukra a reggeli vagy ebéd nem csupán a táplálékfelvételt jelentette, mint manapság! Elődeim ugyanis teljes valójukkal költötték el gyakran szerény táplálékukat. Magukba mélyülve és némán: hogy ne csupán a test, hanem a lélek is erőhöz jusson általa... Igazából „egzisztenciális” állapotba sodortatták önmagukat. Ezt az állapotot segítette elő az étkezés előtti és az asztalbontás utáni ima is!

A történelmi idő táncoltatta őket. Gyakran minden anyagi jellegű tulajdonukat elveszítették. Ám bármennyire nincstelenek voltak is, kevés élelmiszerüket nemegyszer a tőlük is szegényebbekkel osztották meg. Tudatosítva, hogy minden nélkülözés csüggedéshez és végső soron betegséghez vezet.

Magyar emberként az étkezéssel kapcsolatos rokonértelmű szavak sokaságát tanulhattam meg! Színesebbnél színesebb jelzőkkel illették, akár a babfőzeléket is!

Csodálatos erkölcsi és költői birodalom volt ez! Birodalom, amelynek kirakókövein bizton lehetett haladni! S ha volt szigorúság: igazából csakis ennek a birodalomnak szólt. Megóvása: létkérdés volt!

Ebédidőben nem illett látogatóba érkezni! De, ha mégis olyankor léptük át egy másik ház küszöbét: egy csendesded köszönés után illett fél fordulattal elhajolni az asztalnál ülőktől, nehogy megkívánjuk az éppen fogyasztott ételt. Elfogadni a felkínáltat: nem volt szabad! Még akkor sem, ha szívélyesen kínálták! S ha egy néni gyümölcsöt adott: illedelmesen a zsebünkbe süllyesztettük, és csupán távoztunk után fogyasztottuk el.

Vendégségben, lakomák idején szerényen és némán étkeztek elődeim. És mindig ügyeltek arra, hogy a vendéglátóktól „időben” távozzanak.

Tíz évszázadnyi hagyomány által erősödött „ilyenné” étkezésünk illemtana, amely aztán – fokozatosan – szétmállott a történelmi idők malomkövei közt. Semmivé vált. Feledésbe merült.

A régi konyhák illata. Az ételekből áradó pára. Az étkezési szokások. A főzések napirendjének – szigorú – megválasztása! Mindez mára már a múlté! A hagyományok elpereltettek!

Húsvét, húsvét, húsvét

Gazdámmal és idős barátaival egy épületet fedtünk be. Április mord felhői tornyosultak az égen. A rádióhírekben esős hétvégét jósoltak. Nagycsütörtökön – negyed órával déli tizenkettő előtt a gazdám leszólított az épületről, mondván, hogy majd húsvét utáni kedden folytathatjuk a munkát.

– Pedig alkonyatig még dolgozhatnánk! – akadékoskodtam. De gazdám hajthatatlannak bizonyult.

– Ha a tetőzet beázik, megszárad is...! – mondta. Húsvét ünnepe fontosabb volt a számára.

Ma, immár csaknem három évtized távolából is megindít következetessége, szilárd emberi magatartása, amint az örök-egyszeri ünnep felé fordult. Az idő tiszta tükörlapja felé.

Ünnepeinknek sajátos dramaturgiájuk volt. Olyan hagyományos „elrendezettsége”, amit nem illett önkényeskedőn feladni. A nagy gonddal kitakarított porta. A ház tisztasága. Az asztalok, az edények, s a konyha rendje. A több napon át elhúzódó takarítás közepette maga az emberi lélek is párhuzamosan készülődött és tisztult! Félmúltamból e lassú befelé fordulások emlékei maradtak meg. Amint az egy szál ember meglelni óhajtja egyedi, lelki csöndjét... Húsvét! A hoszszú-hosszú böjt szellemi felkészülése és az a váratlan változás, amely éppen nagycsütörtökön délben történik meg.

Április. Szeles, esős, gyakran fagyos koratavasz! Az eljövendő hónapok szempontjából nem jó, ha az édes perecet vagy fánkot az ember a „fal” mellett, az eresz alatt is elköltheti! A bőséges terméshez ilyen hűvös április szükségeltetik, hogy azután őszre megteljenek az éléstárak. Április! És benne a kereszténység legnagyobb ünnepe! Az emberi lélek éppen ezekben a napokban szabadul majd meg terheitől.

Nagycsütörtökön délelőtt még át-átjöttek hozzánk a falubeliek tormát ásni. A tormás reszelt ugyanis ott lesz majd az asztalokon, csakúgy mint a sonka, a tojás, a kenyér, s a különböző édességek... Átjöttek. De most szótlanabbak, kedvesebbek voltak. Húsvét ellenállhatatlan közelsége hatással volt rájuk. Odahaza majd a terített asztalok várják őket. S az ételek, amelyeket az ünnepnapokon fogyasztanak: jelképes értelemmel bírnak. A kenyér: a mindenkori megmaradás, az önszorgalomból áradó eredmény jelképe. És jelképe az Úr kegyelmének, amely által teendőink eredményesen zárultak. A só: az élet esszenciájának jelképe. A tojás: a termékenységé és az örök körforgásé! A sonka, a különböző édességek pedig a bőség jelképei... Ünnep! A fehérrel terített asztaloknál az ember létállapotba került. Most itt volt. Az ünnepben volt. Az ünnep foglalatában. S közben nem feledkezhetett meg arról a drámai eseményről, amelyre a keresztény több mint kétezer esztendőn át emlékezik... Miközben az Úr így szól magához az emberhez: „Jóval fontosabb vagy a számomra, semmint te azt felfoghatnád!”

Az asztalnál ülök. Körülfog ez a csönd. Az elnémult harangok utáni hiány betölti a földet. Az ember döbbenten figyeli ezt a változást. A létezést – jól tudjuk – bármikor megkörnyékezheti és eltaszíthatja a nemlét! A csönd! A reánk törő, magas fokú némaság hatalma bennünket szólít! S ez a csönd is több értelmű. Csönd. A tegnapi sürgés-forgás helyébe a kivárás folyamata kerül. Emlékeim utcáin az emberek lassabban haladnak. Nagypéntek, nagyszombat ünnepélye. A tágas szobákban: elidőzők.

Nagyszombaton – szinte minden esztendőben – meglátogatott bennünket J. bácsi, anyám testvérbátyja! Eljött, hogy apámnak beszámoljon a tények állásáról. Poharazgatás közben szóba került az előző esztendei nádaratás, az erdőlés, a gabonatermés. És még azt is elszámolta, hogy az asszony hány kéve gyújtóst kötött fel! Mindig féltizenegy tájban érkezett. Délután kettőkor pedig felállt az asztaltól és elköszönt. Aprólékos beszámolója után még maradt annyi ideje, hogy apámmal megossza háborús élményeit. A Don-kanyar! Csak most, e sorokat írva kezdem megérteni, hogy az ő húsvétja, életének „drámája” a Donhoz kötődik. Emlékeimben számomra idegenül csengő falunevek. Sztarioszkol, Krecsetovka, ahogy J. bácsi mondta. Ő a doni Jézust hozta el közénk, akinek talán J. bácsi arca volt! Vannak vértelen áldozathozatalok. De mindent-mindent átfog, átölel az örök-egyszeri. A szívünkbe rejtett titkainkat átfedi és felemeli. A transzcendens elhallgatás állapota! Húsvéthétfői locsolkodás zsivaja szólít meg! A megújhodás, a termékenység reménye érkezik el hozzánk... Körülülni az asztalt! De nem a mohó és faragatlan ember létfilozófiájával: „Egyszer élünk, hát együnk!” hangulatában... Rokonaim másféle üzenettel érkeztek meg húsvétkor. És másféle üzenettel távoztak. Erőt hoztak, szeretetet, vonzódást! Áldást hoztak a házunkba. És egy másfajta lelkierőt vittek távoztukban magukkal. Láttam őket. Hallgattam őket. Az ízletes ennivalókhoz hasonlóan: ízletes nyelven, bőségesen díszített körmondatokban beszéltek. Tisztelték-megbecsülték egymást. Egymás jószágát. És vagyonát. Tudtak mit kezdeni az emberi élet esszenciáival. Ápolták a kapcsolatokat, és ápolták az emberi életet is: „Fényt, fényt, fényt írt Uram a gondra. A megváltásunkra!” Fényt! Mára... érthetetlenekké, lét-szegénnyé, lét-szürkévé váltunk.