Város, mitológia, poétika

A Vasgyári eklógák Zemlényi Attila és kabai lóránt közös kötete, amely a Miskolci Nemzeti Színház bicentenáriumi drámapályázatára készült, a könyv megjelenésére azonban csak kabai lóránt halála után került sor. (A 2022-ben elhunyt költő, író, vizuális művész nevét kis betűkkel írjuk, ahogy szerzőként és alkotóként ő maga is következetesen használta.)

A műfaji meghatározás szerint az alkotás városdráma, a kiadvány a szöveg mellett vizuális anyagot is tartalmaz (Varga Éva fotóit és Boós Ferenc grefitijét). A mű tizennyolc jelenetben, eklógákban, hexameter versformában, a bukolikus költészet hagyományaival ad képet egy városról és annak miliőjéről; azaz az épített környezet, a kulturális kódok, az életmód és az etikai, morális értékrend elemeiből szervez városmitológiát. Miskolc identitásának, történetének, városképének (az „Acélváros” jelölőnek) meghatározó eleme a Vasgyár, amely megnevezés nemcsak egy építményre, hanem az annak helyet adó városrészre, élettérre és az azt hasznosító közösségre, társadalmi közegre is utal, és amely sajátos szociokulturális kódokat, időben és térben szerveződő kulturális mintázatokat is kijelöl.

Ilyen értelemben a mű kapcsolódik a magyar irodalom várospoétikai tradícióihoz, azonban itt – ellentétben például Márai Sándor Kassa-képével – nem a várostörténet polgári hagyományokat reprezentáló időszaka, hanem a közelmúlt, a rendszerváltás előtti társadalmi rétegződés kulisszái hozzák létre a várost mint szövegteret. Másrészt azonban nemcsak a vasgyári miliő, hanem a nagyváros egyéb részei, modern társadalmi és kulturális terei, közegei is feltűnnek a műben, ahogy a jelenkori építmények, az iskolaváros-identitást meghatározó találkozási pontok is. A szöveg egyik motivikus rétegét képezik a városi legendák, a vasgyár különböző korszakaira vonatkozó ismert, valamint lokálisan jelentéssel bíró motívumok, amelyek a városdráma műfaját a horror vagy a krimi zsánere felé mozdítják el: „A múlt árnyai és a jelen rémálmai összekeverednek: ahogy a Vasgyár mélyén nő a feszültség és sűrűsödnek a váratlan fordulatok, úgy mosódik el valóság és képzelet határa.” (Fandl Ferenc, fülszöveg) A város mint irodalmi tér létrejöttét a múltba tekintés és a nosztalgia, az emlékezés árnyalja, amelynek része a veszteség tapasztalata: a vasgyár működésének megszűnése az életforma, ezzel együtt a városrész élettérként való funkcionálásának a változásával is együtt járt: „Amikor megnézzük a várost a Google Earth-ön, olyan, mintha egy hatalmas szürke-rozsdás eleven seb lenne Miskolc testén. 120, fallal elkerített hektáron, ami a mai napig nem gyógyult be.” (11.)

A városdráma jelenetei bukolikus irodalmi téridőt szerveznek, az egymásra következő dialógusok egy-egy idősíkot villantanak fel a város történetéből, miközben a helyszínek egyszerre képezik a terepét és a tárgyát az emlékezésnek. Az első jelenet, a prológ „ipari romok” között, a bukolikus költészet jellegzetes szereplői, a pásztorok részvételével játszódik, akik itt kapucnis pulóveres fiatalok, dialógusukban bemutatják a (poszt)apokaliptikus városképet, és mintegy krónikásként összefoglalják a város históriáját. A második jelenetben a pásztorok mellett megjelennek a varjak, akik a pusztulás előtti utolsó pillanat mementóiként működnek, a pusztulástörténet (a napszakok megszűnésének, a nap megsemmisülésének) szemtanúi, és olyan folyamatról adnak hírt (már megszólalásukban, a hexameterek szaggatott tördelése révén is), amely során a technika, a gépek veszik át a transzcendencia és a természeti törvények helyét: „rozsdarák marja a fémnapot” (20.). A Beteg Kisfiú mint szimbolikus alak a városhoz való odafordulás módját jelzi: míg az első jelenetben akár látni is lehetne „ismét savószín ég alatt fázni” (16.), a másodikban „már nem grefiti, de még nem is álom. / Képzelet állandó lakója, felejtésképtelen képzeleté.” (21.) Ahogy a figura nemcsak lehetséges, egykor élt személyként, de a legenda eredetére folyton visszautaló műalkotásként is megszűnik létezni, és csak a képzelet terében létesül, úgy válik le a műben a bukolikus téridőben szerveződő, mitologikus hely a bejárható, térben és időben is kiterjedt városképről.

A mű cselekménye szerint Auróra, a miskolci egyetemista a város titkait akarja megfejteni, pontosabban a mitikus város sorsát meghatározó, mitológiai bűn nyomába ered. A stációk sorozata – az alászállás a város alatti labirintusba – a múlt egyes rétegeinek feltárására irányul. Megjelennek valós személyek (egy miniszterelnök-helyettes, egy vezérigazgató), jellegzetes miskolci karakterek (irodalmárok, egyetemisták, munkások, pultosok), kulturális kódok (például az Utánam, srácok! című film, amely egy civil szervezetre is utal; Kosáryné Réz Lola Selmeci diákok című regénye, amely az egyetemi élet hagyományaira mutat rá; az Óz, a csodák csodája, amely a Smaragdváros motívumát írja rá az Acélvárosra; az Avasi keserű, amely egyszerre utal egy városrészre, egy termékre és kabai lóránt verseskötetére; vagy épp Teiresziasz mítosza, az időben való vissza- és előretekintés kapcsán; valamint a hamelni patkányfogó története, a labirintus és a tömeg motívumában). Felbukkannak továbbá az oral historyban létező legendák karakterei (mindenekelőtt a Beteg Kisfiú, akit Boós Ferenc grefitije ábrázol), fiktív személyek, (város)mitológiai lények. Auróra bejárja a város jellegzetes helyeit, azonban nem a flâneur, a kószáló kívülálló, szemlélődő szerepében, hanem résztvevőként, a várost funkcionálisan használó, az egymás melletti városrészeket érintő városlakóként. Ebben a kontextusban mint kulturális és társadalmi tér jelenik meg az Egyetemváros, a Miskolci Kaleidoszkóp (amely egy versfesztiválra utal), a Sötétkapu nevű építmény, a Szinva, valamint a panelváros és a lakótelep, és persze a gyárváros motívuma. Aurórának a történetbe való, ismétlődő belépései mintegy „felébresztik” tetszhalott állapotából a várost, reaktiválják egyes funkcióit.

A tizennyolcadik, zárófejezet éppen ezt a tanulságot közli: egy város jövője akkor biztosított, ha a sebként értelmeződő, diszfunkcionális területek is visszakapcsolódnak az egész működésébe. Zemlényi Attila és kabai lóránt könyve a művészet eszköztárával éppen ezt biztosítja: a popkulturális és szociografikus kontextusban létező, vasgyári városrész arculatára mintegy ráíródik, rárajzolódik a Vasgyár és környezete, mint speciális jelentésekkel telítődő, mitikus irodalmi és kulturális tér.

Zemlényi Attila – kabai lóránt: Vasgyári eklógák
PRAE – Szoba Kiadó, 2023, 106 oldal