Gyermekkorom ízvilága

Az ezüst nyárfák hűvös árnyékában ülök, és osztozom a távoli földek, mezők békéjében. Lassan vihar támad, és a hatalmas orkán megrengeti majd az erdőt. A mennydörgés, a villám az ég fenségét hirdeti. Mint a szülő nő, mikor fájdalmai vannak, de ez a fájdalom a megértést magába záró héj megtörése. És én hajlamos vagyok mindennapi rejtelmeit csodálni.

Mint ahogy csodálom azt is, mikor – van annak már harminc esztendeje is – éhségemet az akkor még fiatalosan mozgó apai nagymamám annyira fenségesen tudta tompítani. Szándékosan írtam, hogy fenségesen, hiszen mozgása és invitálása az asztalhoz nem negédeskedő, bájcsevegő hangot ütött meg: kimért, mindig mosolygós, szelíd tekintetével parancsolt a székre, kívánva jó étvágyat a frissen készült ételhez, amelybe a szívét is belefőzte, sütötte tán, sőt egészen biztos. Tehát fenséggel tette, amit tett.

Ipolypásztó híres volt gazdasszonyai által dagasztott kenyereiről. Persze, tudom, e tágas Kárpát-medence tájain megannyi parányi település sok apró házában is a legízletesebb kenyeret sütötte minden édesanya, nagymama. De mégis... Mami – merthogy így szólítottuk őt mi, unokák mindnyájan – birodalmában péntekenként a sülő kenyér melege illatozta be a ház udvarát, olyannyira, hogy én Ipolyságon, reggelim fogyasztása közben már csak a Mami kenyerére tudtam gondolni. Ma is összefut számban a nyál, lebilincsel a kellem, a báj, mikor eszembe jut, s meg kell, hogy valljam, gyakran kísért.

Csak az ölelésre görbülő édesanya keze tudja azt a hangulatot varázsolni, az képes csak olyan meleget árasztani, mint az én Mamim pocikos cipója. Merthogy, kenyérsütéskor, az unokáinak kedveskedve, fél kilónyit kiszakítva a három-négy kilós bedagasztott kenyértésztából, hosszúkásra formázva, s a közepébe egy szál kolbászt elrejtve sütötte azt meg az én Mamim. Persze, villanysütőben már. Mikor szüleimmel megérkeztünk nagyszüleim kis birodalmába, kutattam, fürkésztem, vajon hol lehet elrejtve az a bizonyos pocikos cipó. Némi huncutsággal, amolyan étvágygerjesztőnek szánva bizonyára, Mami engedte, hogy megszívjam magam a friss kenyér illatával, s körülbelül tíz perc elteltével hozta elő az éléskamrából a gondosan vászonabroszba csomagolt cipót. Nékem mindenesetre örökkévalóságnak tűnt az az idő, de türelmes gyerek voltam, s kivártam, míg sor kerülhetett a felmetszésére. Nagyot s jóízűt faltam ilyenkor. Nagyapám, Apuska, alig várta, hogy lakmározásomat befejezzem, hiszen ő is szeretett volna hozzájárulni megelégedettségemhez. Egykori cipészműhelyének eldugott zugában őrizgetett egy üveg Éva vermutot, amelyet ő csak űrmösnek becézett, s mint afféle tisztességes magyar ember, ugye, aki étel után a hegy levéből is merít, öntött egy deciliternyit, szólva tekintetével, igyam meg férfiasan. Megtettem, s nem esett nehezemre, az édeskés bor mindig elvarázsolt pár pillanatra. Évek múltán derült ki, hogy anyámék minderről tudtak, s hagyták, hogy mi mindezt titokban tehessük.

Általában, nem tagadom, teljes mértékig kivettem részemet az élvezetekből, noha ennek mámor jellege távol esett egyéniségemtől, és olykor meg is félemlített. Lelkiismeretem – a szót itt nem egyéni, hanem egyetemes értelemben használom –, lelkiismeretem nem volt teljesen tiszta. Akármilyen kérlelhetetlennek, vasszigorúnak, mindenkire kiterjedően kötelességszerűnek mutatkozik is az efféle gasztronómiai „mozgósítás”, mindig van benne valami önkényes és szilaj vakáció jelleg. Az én vakációm mindahányszor beteljesedett, amikor a cipóhoz rántott bableves került az asztalra, amelybe a „szaga” is belefőtt. Nos, a szaga volt a füstölt csülök, a mennyei étek: a vigasztalás egész heti óvodás-iskolás sérelmeimért. Ma is emlékszem elkészítésének módjára. Rántást kellett csinálni, mégpedig enyhén megpirítani a lisztet, amelyre aztán került a nagy szemű, színes „geszkenyebab” és a házilag felfüstölt disznóság. A titkát mégsem ismerem. Kuktáskodásaim alkalmával jellegzetes ízét minden igyekezetem ellenére sem találom. De nékem nem is kell meglelnem, hiszen feleségem a minap a múltat tette az asztalra: forró volt, kissé édes, mégis fanyar, barna színű, kellemesen sós, egyszóval mamis bablevest fogyaszthattam ebédre.

Kell, hogy szóljak még a gyermekkori barátoméknál számtalanszor megcsodált kolbászos pogácsáról. Apró, piros, omlós rágcsálnivaló volt, s ami a lényeg számomra, kolbászkarikákkal a tetején. Kérleltem is Mamit, süssön nékem olyan pogácsát, mint a Pető Bözsi néni. – Több nap, mint kolbász, fiam! – hangzott a parányi gyermekagyamnak nem kielégítő válasz. Sokszor zsörtölődtem, mért kapok én egyszeri étkezésre alig hat-nyolc centiméter hosszúságú füstölt finomságot, mikor én azt annál sokkal jobban szeretem, minthogy csak ilyen rövid végre szabják meg nekem. Nagy volt a család, s bizony a vendég elé faluhelyen disznótoros étek került kínálásra. Mai eszemmel sem tudom feldolgozni, hogy a szükség teremtette állapot miként tudja 365 részre felszabdalni azt az alig hatméternyi kolbászt. Azt sem tudom, hogy juthat kétszáz liter borból mindig kellő mennyiség a jó szándékkal érkező látogató poharába. Mindemellett az asztal sohasem volt búval leterítve, tíz kacsából évente az egész család többször is jóllakott, tizenöt csirkének köszönhetően tojás volt elegendő, csirkepaprikás is hetente került a vasárnapi asztalra.

Mami megtanított arra, hogy ínyenc legyek, de ne „telhetetlen”. Nem vagyok nagyétkű ember, de a finoman elkészített étel számomra szent. És az ízléses tálalás és a disztingvált terítés és a szakács lelke...