Gyermekkorom ízvilága

Szóval az íz-szövegeknél tartottam. Hirtelen, most, hogy elkezdtem írni, egy zöldpaprika jelent meg a szemem előtt. Nyáron ez az egyik fő ételem, például tojásrántottával, amelyben sült paradicsom, üvegesre-foltosra pirított patisszondarabok, keménysajtszelet-tépések és pirított paprikaszeletek is vannak – tegnap éppen ilyent vacsoráztam, én készítettem. A paprika nyersen a legfinomabb – ropogós, ízes...

Amikor vasárnap este otthonról a világba indulva beteszek egy műanyag táskára valót az autóba, a paprika illata átjárja az egész utas- és csomagteret ...

...és azt álmodom, hogy ebben az illatban benne van a jelenem. Nemcsak a pillanat – a mostban benne van minden, amit eddig átéltem, amit megízleltem, magamba ittam, és az is, amit csak néztem.

Benne van a melegség, mit az otthoni vacsora közben éreztem gyermekkoromban, a gondtalan mosolyok, vagy inkább a nevetés. Gyermekkorom mindennapjai, otthon, a házunkban töltött idő nélküli élet, az emelet és a földszint között rohangálással teljesített távok, a nővéreimmel való állandó csipkelődések, természetesen evés közben is. Volt úgy, hogy Évát nagyapám kitiltotta a levesevés idejére a konyhából, mert engem nevettetett és nem hagyott enni.

Ha még tovább kutatok hasonló ízek és illatok között, ebből az időszakból legelőször a hagyományos ételek jelennek meg – mindenekelőtt a vasárnapi húsleves, arany zsírfoltokkal a tetején, amelyeket a kanál belemártogatásával – különösen úgy nyolcéves korban – finoman össze lehet kötni, hogy a sok kicsiből egy-két nagy lehessen. Utána a főtt hús, galamb vagy nyúl, főtt répa, zöldség és egy darab marhahús, mely tormával és kecsappal szintén finom, persze, abból csak egy kis falat kell. A zúza és a szív komoly feladat volt, igazságosan vagy testvériesen, de el kellett osztanunk. Ebben Lilla nővéremnek véltem észrevenni bizonyos kiváltságait, főleg, ami a zúzát illeti.

A nyúlfej foglalt, azt én eszem meg, legalábbis az egyiket – szépen elővarázsolom a koponyát, és az állkapcsaim fokozatosan átveszik a nyúl állkapcsainak erejét, és a főtt nyúlagytól belelátok majd az állatok gondolataiba. A fiatal főtt galambokra is emlékszem, finom, szálas húsuk volt, szinte olvadt.

Mielőtt a levesbe kerültek volna, a galambdúcból a fürdőszobáig nagyapám köpenyének zsebeiben utaztak, onnan szedte elő őket sorban. Én ott asszisztáltam, öt-tíz évesen a „munkahokedli” mellett, de nagyapám valami trükkel mindig elérte, hogy a kannában látható galambfejjel vagy a fej nélküli csibével (csirkével) kapcsolatban csakis pozitív érzéseim legyenek.

A töpörtyűs pogácsájában éppen ennyi titok és szeretet volt, szeretnék én is olyant sütni egyszer.

De hogy a képi világból az ízvilágba térjünk újra, jöjjön a következő fogás, a fasírt, (ki)rántott hús rizzsel vagy főtt krumplival, nyári vagy tejfölös uborkasaláta vagy befőtt, savanyú- vagy – ami a legfinomabb – kovászos uborka.

Az ebéd nem lett volna teljes, ha nem szólt volna aláfestésként a déli harangszó és a magyar nóták a Kossuth rádióból.

A piskóta, a hájas sütemény, a bukta vagy a rétes ízei itt kavarognak a nyelvemen, érzem azt is, hogy melyikbe milyen beleharapni, hogyan omlik szét vagy éppen pattognak a külső lemezecskéiről a porcukor szemcséi.

Jönnek még a különlegességek, a vadnyúlpörkölt, melynél figyelni kell a sörétekre. Knédlivel kiváló. És ez nemegyszer az a nyúl volt, amit apu lőtt és én cipeltem mint hajtó (!).

Az igazi különlegesség viszont a karácsonyi menü, ami egyben egy szertartás is: ostya fokhagymával, borssal, mézzel, pompos (mákos guba), gyümölcsök osztása – minden családtag más-más gyümölcsöt bont ki, és azt egyenlően szétosztja a többieknek –, s az igazi kedvenc, a lencseleves, jó tejfölösen, aszalt szilvával, majd a rántott ponty patkója kenyérrel.

Volt még megszámlálhatatlan ízforrásom, mi kedves számomra, például a sokféle gyümölcs, melyeket a kert végiglegelése közben ízlelgettem. Nem kevésbé találtam kellemesnek a borsónak a kertben, egyenesen a szárról való elfogyasztását sem. A madártej, a puding és a kőttís – amelyet nagyon ritkán ettem, mert csak az onokatestvérem öregnagymamája tudta elkészíteni – is különlegesek. Ez utóbbit, azt hiszem, árpalisztből készítik. Szerettem, amikor én dobálhattam a palacsintát, mert abban én voltam a legjobb. No, jó! A második legjobb...

...de, ahogy anyu meséli, a sok jó fogás felsorolása után, amikor már majdnem minden lehetőség elhangzott a vacsorának valóról, és végül anyu kimondta a varázsszót, felcsillant a szemem, és valami olyan boldogság ült ki az arcomra, mint amilyent a minap az utastérben szétterjedt friss zöldpaprika illata idézett fel bennem – ragyogó arccal válaszoltam, hogy igen, a világon a legjobb ételt kérem.

– IGEN, DARAKÁSÁT....