Gyermekkorom ízvilága

A nemrégiben megjelent A szerető önfegyelem címet viselő könyvem Válasz anyámnak, avagy marék föld a krákogókra című szövegében valós életem egyik epizódja okán a következő kérdés is megfogalmazódik: „Ki vagyok én..., aki gyermekkoromban szomszédoltam, hogy ne éhezzen a család, aki mindig szerettem volna tömött zsebbel járni, éhezőknek osztogatni...”. Nagyon fájt a kéregetés, a kölcsönkéregetés. „Majd fizetéskor megadják anyámék” – mondtam megszeppenve, szemlesütve. Megalázó volt, de menni kellett, mert kellett a pénz, hogy tisztességes étel kerüljön az asztalra. Hogy mi számított „tisztességes” ételnek, azt nem tudtam behatárolni sem akkor, sem most. Valószínű, a darás tészta vagy a tojásos csusza nem azok közé tartozott, mivel édesapám ezeket ki nem állhatta. Ha gyermekkorom ízvilágára gondolok, akarva akaratlanul felszínre törnek, kibuknak belőlem ezek a gyötrelmes életképek is, talán ezért is halogattam e szöveg megírását olyan sokáig.

A pénztelenség nagy úr – behatárolja az ízek világának gyönyörűséges sokaságát.

A hatvanas évek Dunaszerdahelyének kisvárosi – nem polgári, de kispolgári – mindennapjaihoz hozzátartozott a nincstelenség. A cukros kenyér, a zsíros kenyér, a pirítós, jó esetben a lekváros kenyér, a híg leves, a sűrű főzelék volt a mindennapok étke. Minden, ami ezen túl volt, ünnepnek számított. Mennyire irigyeltem osztálytársaimat, akik kiflit tízóraiztak, de aztán ők is irigyeltek engem, amikor az egyik szomszédunknak, Molnár bácsinak köszönhetően kan nyulam eredményes szolgálataiért engem öt koronával jutalmazott, s a pénzből az iskolai büfében több napon keresztül brióst vásároltam, vásárolhattam. Minden nyelés maga volt a boldogság.

Az otthoni vasárnapi és egyéb ünnepi ebédekre jó visszaemlékezni. Reggel nyolcra elmentünk templomba. Anyum nővéreimmel a katolikusba, én bátyámmal és apámmal a reformátusba, pontosabban az evangélikusba, mivel akkor még – saját templom híján – ott voltak a református istentiszteletek. A lányok a miséről siettek haza főzni, mi fiúk meg a kilencórás mozira – a Winnetout százszor láttuk, de szerettük –, vagy pedig apánkkal az Állj meg vándor nevű kocsmába siettünk, mert szerinte az ünnepi ebéd előtt minden rendes embernek kijár egy jó pofa sör. Mi „sárgamálnát”, „pirosmálnát”, „kofolát” vagy „csináltmálnát” ittunk. Aki nem tudná, azok kedvéért mondom, hogy a csináltmálna alatt szörppel ízesített szódát kell érteni. Ez volt az üdítőitalok teljes választéka. Ebédre húsleves készült „kirántott hússal”. Általában „kirántott csirke” volt, ritkábban sertéshús, főleg télen, disznóölés után. A Simák hentesnél – a leves miatt – inkább csak marhahúst vett anyám, aki egyébiránt mindig nagyon ízletesen főzött. Amikor volt miből főzni, azt mindenkor finoman készítette el. A cukorborsó-főzelékei, a szilvás lepényei, a szilvás gombócai, a rétesei, a savanyú krumplilevesei, mind-mind felejthetetlenek, mint ahogy a határ, a rét, a városunkat akkor még körülölelő szélerdő kínálta finomságok is: a papsajt, a földiszeder, az erdei szamóca, az akácfavirág, a fagycsípte csipkebogyó. Milyen finom és laktató volt egy jó grundfoci után a szúnyogok ellen is hasznosnak bizonyuló tábortűz parazsában a sült krumpli vagy nyárson a kukorica, ritkábban a szalonna. Tavasztól őszig a határ különféle gyümölcsökkel is szolgált. A cseresznye volt a kedvenc, de a szilva-, a diószedéssel és -evéssel is sok-sok kellemes órát töltöttünk barátaimmal. Az ilyen kiruccanások jó alkalmat adtak az igazi mély barátságok kialakulására. No de, amit nem adott meg a határ, a rét, de valamelyik szomszédunknál megtermett, bevallom, azt is igencsak jólesett megdézsmálni. Most is összefolyik a nyál a számban, ha Ludik néni nagyszemű málnájára gondolok, vagy Kovács bácsi gyönyörű, édes szőlőjére.

Könyvem egy másik írásában, a címadó A szerető önfegyelemben arról írok, amikor apámékat a második világháború után a szovjet hadifogolytáborból hazaengedték, figyelmeztették őket, hogy vigyázzanak az evéssel, mert a legyengült szervezet nem bírná a hirtelen megterhelést, s írom, mekkora önfegyelem kellett, hogy ellenálljanak a sok finomságnak, amikor Istennek hála, az újra megadatott. Kellett a szerető önfegyelem, hogy csak módjával, nagy tisztességet adva nyúljanak az ételhez, legyen az bármi, ami finom, ami laktató, ami éltető. Az étel, legfőképpen a kenyér tisztelete belénk nevelődött. A kenyéré, amely a keresztény szimbolikában Krisztus teste, jelenti a múltat, láttatja a jelent, mutatja a jövőt, hogy az ízvilág így alakuljon át, mindenkire külön szabottan életkedvteli, boldog világízzé, ízes világgá.