Gyermekkorom ízvilága

Gyermekkorom ízvilága, meglátlak-e valahára? Hát ugye, ez egy kedves, dundi képzavar. Zavar vagy nem zavar – egyre megy. Engem nem zavar, a Gyermekkorom ízvilágán merengve ugyanis szülőföldem szép határát látom magam előtt, az álmos, szegény kisvárost, Lévát, ahol az ötvenes években, gyerekkorom felhőtlen évadján, minden egészen másképpen volt, mint most. Talán még a fű is másképpen nőtt.

Ez az Atlantis rég elsüllyedt, ízvilágának emléke azonban olykor feltámad bennem. Amikor régi fényképeket nézegetek például. Az egyiken három-négy éves lehetek, s egy óriási harcsa terül el mellettem. Apám szenvedélyes horgász volt, tavasztól őszig szinte minden hétvégén kijárt a Garamra, ha esett, ha fújt. Ha szép idő volt, az egész családot kivitte. Na persze nem ő vitt ki bennünket, hanem egy fapados személyvonat. Ezt egy obsitos, múzeumba való kávédaráló húzta vagy inkább vonta, nem nagy akarással, füstöt és szikrazáport okádva, amelytől kis tüzek gyúltak a tarlón. Apám egyszer akkora harcsát fogott, hogy az még a fürdőkádban sem fért el. Aztán eltelt egy kis idő, elkezdődött Szlovákia iparosítása. Ennek egyik első, nem éppen biztató jele az volt, hogy folyamatosan szennyezték és mérgezték a Garam vizét. A halak haltetemekké lényegültek át, bennünket kirúgtak a lakásunkból, elköltöztünk nagyanyám kis kertes házába. Ami volt, nem lett. Se fürdőkád, se hal. Hal később mégis lett, üzleti, de az már nem olyan volt, mint a korábbiak, a madárlátta kukoricára vagy gilisztára fogott kövér pontyok.

A halak után most lássuk a vadakat, jusson eszünkbe a lidérces emlékű Edward király, angol király, aki miután lemészárolta a walesieket, nagy lakomát csapott. Az őzek, a szarvasok, a vaddisznók, a fácánok mellé talán mezei nyúl is került az asztalára. Gyerekkoromban számomra a vadhús, az a mezei nyúl volt. A nyúl, hogyan másképp, mint vadasan. Úgy emlékszem, elég sokat kellett pepecselni vele, amíg elkészült. Mindenekelőtt meg kellett nyúzni, mint hajdanában olykor az őskeresztényeket, bár őket, tudomásom szerint, elevenen nyúzták meg, ellenben a nyulak már a megnyúzatásuk előtt kiszenvedtek. Ebből is látható, hogy az emberi faj feltartóztathatatlanul humanizálódik. Mikor aztán a nyúl jól meg volt már nyúzva, a söréteket kellett kipiszkálni a húsából, ahogy a majommama bolházza kicsinyét. Aztán pácba kellett rakni. Hiába, a régiek, az ősök sokkal türelmesebbek voltak, mint mi, maiak, akik szinte már mindent félig készen kapunk a Tescókban meg a többi efféle helyeken. A vadasan készített ételeket a mai napig szeretem. Gyerekkorom kedvence, például, a vadas marhahús volt, krumpli-gombóccal.

A szárnyasok elkészítése is babramunkával járt. Először is el kellett nyisszantani a szerencsétlen, kalimpáló pára nyakát. Közbevetőleg jegyzem meg, nem értem, hogy a kínzások és kivégzési módok tekintetében oly fantáziadús homo sapiens hogyhogy nem találta föl a háztartási guillotine-t. Milyen jól, kecsesen mutatna a kávé- és a mákdaráló között a kredencben. Aztán, amikor az áldozat kivérzett a vesztőhelyen, le kellett forrázni, hogy meg lehessen kopasztani. Időigényes vesződség volt ez már egy tyúkkal is, hát még egy libával! De megérte. A lévai családok étlapjának egyik dísze a libasült volt. Sőt, akkoriban, az ötvenes években a libamáj sem számított luxuscikknek mifelénk. A liba szárnyából és aprólékából pedig ludaskását készített a gazdaszszony.

Természetesen, nem mindennap ettünk húst, hetente kétszer, legföljebb háromszor. Egyéb napokon be kellett érnünk főzelékkel, sajtos makarónival, palacsintával, túrós csuszával, diós vagy mákos tésztával, sztrapacskával, szilvás gombóccal. Egyszer-kétszer, ínséges időben, darás vagy másképpen szólva grízes tésztával, amit a mai napig szívből utálok. A tésztaféleségek között volt egy, amelynek az anyakönyvezett nevét nem ismerem, én vaníliás tésztának hívtam. Olyasmi volt, mint az ún. krumplinudli (na, azt sem imádtam), viszont édes volt, és a tészták között mazsolák díszlettek. A tésztát akkoriban nem az üzletben vásárolta a gazdasszony, hanem otthon gyúrta. Aztán, amikor jól meggyúrta, gyúródeszkán sodrófával kinyújtotta, metélt alakúra vagdosta, és forró vízben kifőzte. Kisgyerek koromban, igaz, rövid ideig csak, az a tévképzet élt bennem, hogy efféléket művelnek a futballistákkal is a meccs előtt. Olvastam ugyanis, hogy minden valamirevaló futballcsapatnak kell, hogy legyen gyúrója. Úgy képzeltem, hogy ez a gyúró is sodrófával dolgozik, sodrófával puhítja meg a játékosok izmait, a nyakszirttől a bokacsontig.

Gyermekkorom ízvilágának lehetnének felejthetőbb fejezetei is. Bizonyos kajákat annyira utáltam, hogy szívesen elfelejteném őket. De éppen azért felejthetetlenek, mert annyira utáltam őket. A pótkávékat például. A Meltát és a Frankot. A Melta barna volt, a Frank pedig, amely utálatosságát tekintve még a Meltát is túlszárnyalta, fekete. Olyan, mint a tűző napon szárazra senyvesztett fekete cipőpaszta, amelyet téglalap alakú dobozokban árultak. Az íze pedig... Nos, amilyen az apróra darált gumiabroncs főzetének az íze lehet. Hess! Sokkal szívesebben, nosztalgiával emlékezem vissza a kacsa- és a libazsíros kenyerekre, télen hagymával, nyáron paprikával és paradicsommal. Meg a sok gyümölcsre: cseresznyére és meggyre, almára, dióra, körtére, eperre és málnára... Ezekért nem kellett a piacra vagy a zöldségeshez járni. Nagyanyám kertjében tucatnyi gyümölcs termett, május végétől októberig bőven volt miből válogatni. Déligyümölcsöt viszont legföljebb karácsony és húsvét táján láthattam. A csokoládé (hazai) olyan volt, amilyen, mindenesetre élvezhetőbb a krumplicukornál (brrr).

Ó, azok az ötvenes évek – sóhajthatnám végezetül egy kis nosztalgiával. Visszahozni azonban nem szeretném őket. Nekem a felhőtlen gyermekkort idézik, sokaknak azonban gyötrelmeket, meghurcoltatást, szegénységet és igazságtalanságot.

Az ötvenes évek végével a gyerekkoromat is kinőttem. Velem is, körülöttem is kezdett egyre gyorsabb tempóban megváltozni a világ. Jöttek a hatvanas évek, majd a hatvanas évek második felétől az életszínvonal és a koleszterinszint országos növekedése. De ez már egy más korszak, másféle ízekkel.