Kemény tél ez az idei. Mintha sokkal többször öltöznénk feketébe, mintha sokkal több közeli ismerőst és barátot kísérnénk utolsó útjára, mint az előző teleken.
Gyász
Azóta több évtized telt el, és Istennek hála, sok olyan, a hetvenedik életévét is betöltött kedves barátom-barátnőm van, aki az időskori nyavalyákat leszámítva viszonylag jó egészségnek örvend. De ezzel együtt sajnos úgy tűnik, hogy manapság a gyászjelentésekben mind gyakrabban szerepelnek a negyvenes-ötvenes generáció tagjai. Azok, akik szintén „természetes” módon hunytak el, vagyis nem végzetes baleset, hanem szívinfarktus, értrombózis, tüdőbaj és egyéb „civilizációs betegségek” következtében. ĺme, a mi ultraegészséges korunk, bioételekkel, gyógyfürdőkkel, rákszűréssel, életmódprogramokkal. És stresszel és depresszióval és pánikbetegséggel és munkamániával és munkanélküliséggel... Réges-régi bölcsesség, hogy elsősorban a lélek betegségei rombolják a testet. De ki az, aki ma itt megteheti, hogy pszichoanalitikushoz (esetleg paphoz) fordul, ha magas a vérnyomása, vagy szívritmuszavarokat, allergiás tüneteket észlel?! A kisember, az átlagpolgár aligha. Ő csak teszi a dolgát, és reménykedik, hogy az élet várótermében lesznek még boldogabb napjai is. Azután vagy a szervezete, vagy a lelke engedi el az utolsó kapaszkodót... Nem tudom, valójában nem is erről akartam írni. Vagy nem is csak erről. Hiszen ez a világ már eleve magában hordozza a változást, a mulandóságot. A szeretetről akartam írni, s a könnyekről, a fájdalomról, amit akkor érzünk, ha egy nagyon fiatal szerettünket szólítja magához a Mindenható. „Önmagadnak teremtettél minket – mondta Szent Ágoston –, és nem nyugszik a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik tebenned.” Olyan könnyű hinni ebben pár pillanatra az oltár előtt állva, vagy mondjuk egy tavaszi erdőben meditálva, imádkozva. A ravatal előtt, a reményvesztett gyászoló számára mindez nagyon valószerűtlenül hangzik. Az ember becsapva érzi magát, még ha tudja is, hogy az elmúlás mindig az élőnek, az itt maradottnak fájdalmas. De hiába tudja azt is, hogy elmúlik, ami földi, s hogy az isteni szereteten kívül a halál pillanatában minden más örökre jelentőségét veszíti. A nem hívő számára talán könnyebb elviselni a reménytelenséget: füstölöghet, dühönghet, rázhatja az öklét a világmindenségre. Mi pedig? Bizakodhatunk, hogy „az örök életben való találkozás és viszontlátás majd orvosolni tudja gyászunk megrendítő fájdalmát, ha ez a vigasztalás az örök élet hitének mellékterméke is.” Belon Gellért püspök halála előtti utolsó, papírra vetett gondolatai ezek. De jómagam most ismét keresem a szavakat, mert egy dolog az örök életbe vetett hit, s más, ha kis földi parányként szembesülünk váratlanul a megmásíthatatlannal. Alig pár napja temettük el egy alattomos betegségben nagyon hirtelen és nagyon fiatalon, mindössze huszonhét évesen elhunyt kedves barátnőmet. Vodička Andreának hívták. Ő volt az egyik legjobb, legtisztább ember, akit ismertem. Krisztusi szeretetben nevelte a párkányi gyermekotthon kis lakóit. A gyerekek vigasztalhatatlanok. A veszteség nagyon is az élőké marad. Andrea, talán az lehet számukra-számunkra az utolsó üzeneted, hogy életünkben egyetlen földi értéket érdemes gyűjteni: jó embereket! Jézus által velük gyógyulnak leggyorsabban az élet sebei.
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.