Felkockázott zsíros kenyér

Ne siessek fel rögtön a hegyre, sem a kisebbikre, sem a nagyobbikra, melyek úgy emelkednek ki a bodrogközi tájból, mint két cipó, nőjek, izmosodjak még valamenynyit, hogy később fel bírjak mászni a kisebbik keleti, akácos oldalára ibolyázni, a nagyobbik északi, sziklás oldalára síelni, közben meg-megállva élvezni a galagonya, a csipkebogyó, a kökény ízét, kipirult arccal a hóval borított világban, majd a tavasz és a nyár zöldjében mindkét hegyen a szeder, a málna és a szamóca ízét.

Szerencsémre volt, aki gondoskodjon cseperedésemről, anyu háztartásbeliként, nagymama meg nagymamaként, aki meséi révén – melyeket esténként természetesen én követeltem ki tőle, jóllehet a legszívesebben aludt volna már szegény, olykor el is szunnyadt, meg kellett lökdösnöm, folytasd, mama – szellemi táplálékkal szolgált, napközben főztjével, ha éppen anyunak akadt dolga meglehetősen nagy kertünkben. Amúgy általában együtt tüsténkedtek a konyhában, együtt készítették az ebédet, mely egyetlen nap sem hiányozhatott az asztalról, apu pont délben megjelent, s amikor elfogyasztotta, csak annyit szólt, mielőtt elindult volna vissza a munkába, „felséges volt, már az utca végében éreztem az illatát”, anyám ilyenkor örült. Pedig semmi különlegesség nem került az asztalra, például cibereleves, főzelék, tésztafélék. Leszámítva a disznóölések idejét, húst jószerével csak vasárnap ettünk, baromfit a leggyakrabban, baromfiudvarunk népességének számától függően. Az ötvenes évek első felében járunk.

A zsíros és a pirítós

Na de, hogy ne kalandozzak el túl messzire cseperedésemtől, melyből nagymama, kákabélűnek nevezve fiú unokáját, egyenesen fejlődési ügyet csinált, kitalálták, ha nem vagyok hajlandó a kezemben tartva normálisan harapni a zsíros kenyeret, akkor felkockázzák, s úgy teszik elém tányéron. Nyisd ki a szád, mondták először, másodszor – harmadszor már nem volt rá szükség, egyedül tüntettem el minden kockát, mi több, még kértem. Azt hiszem, a zsíros kenyérnek ez a szokatlan formája bűvölt el akkor, semmint az íze. Hamarosan persze az íze is, amikor a kert adta hozzá az újhagymát, a retket, a paprikát, uborkát, paradicsomot, egészségesen, mindenféle vegyszertől mentesen. Az idő tájt nem kellett permetezni, bezzeg manapság már a meggyfát, a cseresznyefát, a barackfát, sőt a diófát is kell. A szőlőt meg csak vízben oldott gáliccal, mésszel védtük a hegyen, és elég volt, még a hatvanas években is. Rossz esztendőt éltünk, ha négyszer kellett hátamra vennem – apám halála után már nekem – a permetezőgépet. Az első emlékem tehát a zsíros kenyérhez fűződik, a második a tejbe mártott, cukorral meghintett kenyérhez, a harmadik a szilvalekvároshoz – a lekvárt mi főztük az udvaron, nagy rézüstben berbenci szilvából, a hátsó kertben termett a duránci mellett, három fán –, a negyedik a pirítós kenyérhez, mely a sparhelt platniján kapott sárgásbarna színt, a hideg-rideg kora reggeli konyhát is gyorsabban átmelegítő illatot, semmi másban nem található ízt, mely fokhagymával megfejelve egyik oldalán, a másikon a forró kenyértől szétolvadó vajjal megkenve, kedvenc eledeleim élmezőnyébe került, citromos teával általában.

Az édes

Sajnálom, hogy az ételeket tekintve nem vagyok ínyenc, nem értek a gasztronómiához, ötvenhatodik évemen túl járván is pusztán sejtéseim vannak a rántásról. Sajnálom, ismétlem, hogy így van, hogy fogyasztón, karbantartón és alkalmi mosogatófiún kívül senki vagyok a konyhában, különben sokat mesélnék gyermekkorom vargabéleseiről és aranygaluskáiról egyebek között. Azóta sem tudott nekem senki olyat készíteni, mint anyuék. Pedig akadnak a környezetemben hölgyek, akik az egyébiránt szakácsként is kiváló feleségem elszánt kísérletezgetései után szintén megpróbálkoztak vele, és szép is volt az a vargabéles, az az aranygaluska, jó is, csak nem olyan, kívülről, belülről egyaránt túl cizelláltnak, kimértnek tűntek föl. Talán a hagyomány rusztikus szabadsága hiányzott belőlük, az emlékeimben őrzött ízeket is befolyásolva. És hiába magyaráztam, magyarázom azóta is, milyen kéne, hogy legyen, nem értik. A derelye, a szilvás gombóc, az angyalbögyörő, az megy, csak ezekkel meg az a baj – mikor az emberfia néhanapján szeretne egykori kedvenc eledeleinek révén visszautazni életének kezdeti szakaszába, vagy egyszerűen ilyeneket enni –, hogy rendkívül időigényesek. Megértem azokat a háziasszonyokat, akik a munkahelyükről fáradtan hazatérve általában véve is ritkábban nyúlnak a gyúródeszka, a derelyemetélő után.

Ha már az édességnél tartok, vasárnap nem múlt el sütemény nélkül, de leginkább a karácsonyt és a húsvétot vártam, mert akkor a sokféle finomság között biztosan ott találom a zserbót. Szerettem a tepsi oldalához tapadt szélét, az enyhén égett íze miatt, szerettem szétszedni lapjaikra a szeleteket, mint a mákos, diós, kakaós tekercset is, őket azonban azért bontottam le, hogy elsőként a rosszat, a külső héjat fogyaszthassam el, aztán befelé haladva élvezhessem a javát, a tésztánál vastagabb mákos, diós, kakaós pakolást. (Az óvodában, de otthon is, hasonlóképpen voltam a levessel, ha metélt tésztát pillantottam meg benne. Mivel nem kedveltem, eltüntetni meg nem tudtam, először azt kanalaztam ki, gyűrtem le, nem akartam keverni a levessel, pontosabban a leves levével, a roszszat a jóval – kivétel, a mai napig, a májas galuska.) A legédesebb édes azonban mézpörgetéskor jelent meg, méghozzá lépes méz formájában, ám ugyanolyan bársonyosan virágos ízt kínált a viaszfödél is, mellyel az okos méhek takarták be a lép mézzel teli sejtjeit, s amelyet mi, tolvajok – minden méhész kicsit tolvaj – keretről keretre haladva széles villával szedtünk, „fedeleztünk” le, hogy a centrifugális erő hatására kicsapódhasson a méhek által precízen megalkotott hatszög alakú sejtek tartalma a pörgetődob oldalára, majd onnan folyjon le és ki a nyíláson, hol vastagabb, hol vékonyabb aranyfonálként, edénybe. Amikor az utolsó csepp mézet is kirágtuk a sonkolyból, következett az újabb édes harapás.

A savanyú

Aztán a savanyú, határban, árokparton, legelőn. A sóska. Szivart csavartunk a leveleiből, úgy „slukkoltuk le” pajtásaimmal. Egy csavargó mutatta meg, hogyan kell csinálni, tisztára, mint a havannai, úgy nézett ki, noha akkor csak a Detvát, a Lipát, a Glóbust, a Bystricát, a Letkát ismertük. Főzelék is készült belőle nálunk, méghozzá olyan, hogy kristálycukorral megszórva délután, hidegen merőkanállal ettem – mit ettem?!, maszatos, izzadt kölyökként befutva a forró udvarról, habzsoltam – egyenest a fazékból, mint a habart paszulyt. Nem, a paszulyt nem cukroztam, sem a brindzás sztrapacskát, viszont a káposztás és túrós galuskát igen, sokáig. A sóskához még annyit, a Csallóközbe, közelünkbe költözött anyámnál szoktam néha rendelni, s amikor eszem, kristálycukorral meghintve továbbra is, akkor előjönnek a régi idők ízei, sőt képei. Töltött káposztát szintén csak ő tud igazit csinálni, igazi bodrogközit, édes káposztából. Nem, nincs honvágyam – szülőföldvágyam? –, legfeljebb, mint bárki más ember, távolból is szeretem azt a darab földet, amelyhez az első lépések emlékei, a gyermek- és ifjúkori kalandozások, szerelmek kötnek. Nosztalgiázni sem akarok, csak azt szeretném mondani, bele kell születni egy adott tájba, hogy annak a tájnak a jellege, jellegzetes ízei beköltözzenek az ételekbe. A főtt tengeri, az talán más, tájtól független, vagy függetlenebb, már ami az ízét illeti. Legyen örökre áldott a neve annak, aki áthozta a tengeren, és áldott legyen a nagymamám, aki gondoskodott róla, hogy kertünkben a földieper mellett ősszel is ehessünk a húgommal főtt kukoricát, mely mindenkori étlapomon az első tíz között foglal helyet. Ha takarmánykukorica, az sem számít. Nem loptam én életemben, de ha valaki lopás bűntettének elkövetésével szívesen ültetne mégis a vádlottak padjára, akkor, megkönnyítendő a dolgát, elárulom, tengeriföldek tájékán, három-négy táskában keresse eme vétkemet, a csőszökkel nem beszéltem össze, ők ártatlanok.

Gyümölcsök

Ha már ekképpen felmagasztaltam a főtt kukoricát, akkor a gyümölcsökről sem mondhatok kevesebbet, mint azt, hogy gyermekkorom ízvilágában a desszertet jelentették, a ringló, a korai és a vérbélű körte, a kajszi, az őszibarack, a szőlők közül az illatos csabagyöngye, a muskotály, a kertünkben ugyancsak évről évre gömbölyödő görögdinnye, sárgadinnye, két fa spanyolmeggy, több fán termő alma, a birs, melyből sajt is készült, de leginkább a két hegy tisztásainak zöldjében pirosló szamócát szerettem, mert annak napfényben még a környezete is olyan volt a hatalmas ég alatt, mint a mesék világa. Hasonlóképpen örvendezett a lelkem, amikor a Nagyhegyen, sízés közben, piros köntösben, elém lépett és megálljt parancsolt egy-egy galagonya- vagy csipkebokor. Kemény telek járván akkoriban, az utóbbi, vagyis a hecsepecs bogyói is úgy megpuhultak, mire megtelt a hegyoldal elegendő hóval, alig értél hozzájuk, kibuggyant belőlük a nyers lekvár, ezért aztán előfordult, hogy nem nyomogattam én bezzeg egyet sem, hanem irány magvastól a számba mind. ĺgy kaptam aztán mindig új erőre a királyhelmeci Nagyhegyen a természet patikájának hazai, természetes, különlegesen finom ízű téli vitaminjaitól. Tavasszal a tavasziaktól, nyáron a nyáriaktól, őszszel az ősziektől, beleértve a mustot, mely szüretkor ma is kedves italom, bár a bor régóta kedvesebb, valamivel, de ez most mellékes. Sok esztendő távolából inkább azt jelentem ki a vázolt körülmények után, nekünk, vagy legalábbis nekem gyermekkoromban egyáltalán nem hiányzott a beinjekciózott narancs, a kamionban érlelt banán meg a mindenféle kisebb-nagyobb meszszeföldi színes tökalakzat, amelynek néhány éve még a hírét sem hallottuk, ma meg ott virítanak a multi áruházláncok pultjain. Ami pedig a sárgarépát, a petrezselymet, a hagymát, az uborkát, a paprikát, a retket illeti – valahogy nem siettek velük az emberek abban az időben, pontosabban nem siettették növekedésüket fóliaszerelvényekben, vegyszereket lapátolva, permetezve rájuk. Türelmesen megvárták, míg a szabad földön, közvetlenül érintkezve a levegővel, napsugarakkal, esővel fogyaszthatóvá érnek, hozva eredeti, jellegzetes ízüket, zamatukat, illatukat. Persze, ez már egy teljesen más világ. Más ízű.