Ezüstlánc

Firenzében vannak nyári délutánok, amikor úgy tűz a nap, hogy ezt a kétperces utat is futva kell megtenni az árnyékot adó hídfőig. Mindenütt forró kövek és sustorogva lobogó napfény, a kis régiségkereskedések küszöbig rántják függönyeiket, lélek nem mutatkozik a részegen ingó kőparton. Néha azonban olyan sűrűn és édesen csurog a nap, mint a méz. Ezek a szelídebb délutánok: ilyenkor nem lehet futni, minden lassúdik, a lélegzet is álmosodik.

A férfi azonnal érezte ezt a lassúbb, kedvére való időt: itt kell maradni a hídon, nem szabad továbbmenni. Aki dologtalanul járkál a városban, és nem siet sehová, most kedvére ácsoroghat az ezüstárusok kirakata előtt.

Még egy tanács: maradjunk a jobb oldali járdán. Itt csak ezüstök vannak: a túloldalon már arany és porcelán is belekeveredik a nemes alapszínbe. Az ezüst a legtisztább, legnemesebb fém. Mennyi kis bolt, mennyi kis harang, gyűrű, liliomos kiskanál, melltű, zászlótartó oroszlán. Mind-mind ezüst. Tompa, tartózkodó ragyogás, fátyolozott fény.

A férfi átsétált az Arno túlsó partjára, egészen a Via dei Guicciardini sarokházáig; itt már olyan józan és kiábrándító az utca, mint a zátony. Visszafordult, és amikor ismét a mozdulatlan Arnót érezte a járda alatt, az álom és szédület észrevétlenül jelentkezett. Megállt a híd közepén, a hármas bolthajtásban, innen láthatta a sötétzöld folyót és jobbra-balra az ezüstösök fecskefészkeit.

Később sokáig álldogált egy keskeny kirakatüveg előtt, végre belépett a boltba. Sápadt, magas lány jött ki a folyosóra néző belső szobából; látta, hogy idegennel áll szemben, franciául köszönt. Olyan sovány és finom volt a lány arca, mintha egy sienai festő húzta volna meg vonalait.

A férfi előbb néhány gyűrűt nézett, majd szemet vetett egy kis harangra, végül karpereceket kért. Megállapodott egy széles ezüstláncnál.

A széparcú lány elmagyarázta, hogy ez a koronás sárkány a karperecen Siena egyik pajzsáról való, a menyétet és az elefántot is onnan másolta az ezüstműves. Sorjában megmutatta a többi alakot is. A férfi hallgatta a lány hangját, majd megállapodtak az árban is. A lány hosszú dobozkát vett elő, vattával ágyazott, és éppen belefektette volna az ékszert, amikor a férfi visszakérte a karperecet.

– Kicsi... – mondta. – Azt hiszem, kicsi.

Egy női csuklóra gondolt, egy távoli csuklóra, úgy érezte: a szép ezüstszalag nem éri körül azt a távoli ízületet.

– Tessék, nézzen ide! – és könnyű, alig rebbenő mozdulattal saját csuklójára rántotta az ékszert.

A férfi elmerült arccal nézte. A karperec valóban könnyedén csúszott fel és le a franciául beszélő lány karján; bizonyosan ugyanilyen szépen átéri majd azt a másik csuklót is. Santa Barberához hasonlít – nézett a férfi a lányra; Santa Barberához a sienai San Domenicóban.

Fizetett.

A lány átvette a pénzt, és éppen le akarta venni a karperecet, amikor a férfi mosolyogva felszabadultan megállította.

– Ne, hagyja...

A lány arcába nézett.

– Szépen illett a karjához. Hagyja csak rajta.

És nehogy elrontsák a tréfáját, s még hosszú magyarázkodásra is kényszerüljön, köszönés nélkül, gyorsan kilépett a kis boltból.

Amikor néhány hónap múlva idehaza elmondta kalandját, barátja így fogalmazta meg kritikáját:

– Nyugodt lehetsz, még aznap visszatette a kirakatba. Te kifizetted és ő másodszor is eladta. Csak semmi érzelgősség, öregem.

Két év múlva ez a barátja fiatal feleségével végigment a Ponte Vecchión. Ajándékokat vásároltak az otthoniaknak, éppen elutazóban voltak Firenzéből. Az egyik kirakat előtt eszükbe jutott a régi történet – a sienai lány és a karperec.

– Keressük meg! – mondta a férj.

A harmadik boltban megtalálták a lányt. Csuklóján ott volt a karperec.

– Ez a karperec tetszik itt a csuklóján, a magáé... – mondta hoszszabb válogatás után a férj, és a lány karjára mutatott.

– Az enyém, nem eladó – felelte egyszerűen a lány.

Most is franciául beszéltek.

A férj ekkor szemtelen, sértő tekintettel belenézett a lány arcába.

– Nem emlékszik? Én hagytam itt a karján. Most megvenném másodszor is. A feleségemnek.

A sápadt lány előbb ránézett a férfira. Azután mélyen elpirult. De már nem habozott: lecsatolta csuklójáról a sárkányos, menyétes karperecet, szó nélkül átnyújtotta az asszonynak.

Amikor ezt a remek tréfát a jó barát idehaza, társaságban elmondta, a férfi, aki két éve járt Firenzében, émelygést érzett.

– Persze hogy a magáé – mondta később az asszonynak, a barátja feleségének. – Ügyesen szerezték meg, nagyon ügyesen. A magáé.

Elfordult, továbbment.

Már szégyellte magát, hogy nem vágott rá az asszony kezére.