És még vár a nagy találkozás...

Hallgatom a gyászolók beszámolóját. Két hétig volt kórházban. Nem tudtak vele beszélni. Nyolcvan felett már nem olyan egyszerű a mobilhasználat. Gyötrődnek. Mit élhetett át? Vajon értette, hogy miért vannak szkafanderbe öltözve az emberek? Tudta egyáltalán, hogy ezek emberek? Mit érthetett az amúgy is idegen nyelvből a szájmaszkon keresztül? Nap mint nap együtt voltunk, beszélgettünk. Most úgy telt el az a két hét, hogy nem hallottuk a hangját. Nem foghattuk a kezét. Amikor elvitték, nem gondoltuk volna, hogy soha többé nem fogjuk látni, még a halott testét sem. Elvittük a ruháját. Ki tudja, hogy ráadták- e? Vagy csak ráhelyezték a műanyagba zárt testére. A koporsót nem lehet kinyitni. A testet nem lehet utoljára megnézni, megsimítani, ráhullatni a könnyeket. Vajon az ő testét visszük a vállunkon?

Megdöbbenek magamon, hogy még eddig nem tudatosítottam, hogy mennyire fontos a tisztességteljes búcsú. Mennyire fontos a temetés méltósága. Olyan nagyon körültekintőnek kell lenni ilyenkor is, mint amikor szülésre készülünk. Fontos számunkra a kórház, az orvos, a mód ahhoz, hogymaz új élet méltóképpen legyen fogadva. Temetésnél is fontos a lelkész, a búcsúbeszéd, a ruha, a végtisztességet tevő gyülekezet. Jézus testét nagypénteken elkéri arimátiai József, hogy megadja neki ezt a méltóságot. A szótlan, de tettek emberei, a Józsefek, ott segédkeznek Jézus születésénél és temetésénél is. Megmossa, bebalzsamozza, mirhával és aloéval, gyolcsba öltözteti. Új, Isten Fiához méltó sírba helyezik. Szép, fás helyen van a sír. Nincsenek sokan a temetésen. József, Nikodémus, Mária, az édesanya és még két nőtestvér.

Nem lehettek sokan a temetésén, hisz a nagytanács nem nézte volna jó szemmel. Rendben. Beleférnek a megszabott hat személybe. Az a néhány ember próbálja méltóvá tenni a búcsút.

Milyen nagy jelentőségük van a búcsúknak az emberi életben. Amikből csak egy van az életben. Temetések, szalagavatók, ballagások. Istenem, mennyire fontos is az ember életében a méltóságteljes búcsú! A lelkünk szakad bele, hogy még ez is elvétetett tőlünk, nemcsak az, akit úgy szerettünk. Hát hagyja Isten, hogy maga alá temessen minket ez a gyilkos kór? Hogy elvegye az időst, a fiatalt, az idős és fiatal búcsúját? Nagypéntek estéjén és nagyszombat napján nem tudunk ezekre a kérdésekre válaszolni. Csak mély csendben állunk. Szótlanul. Próbáljuk megtenni, amit tudunk, mint arimátiai József. Együttérzően hallgatunk, felidézzük az elhunyt által kapott szépet és jót, próbáljuk, mint mirhával és aloéval kenegetni a másik lelkét, hogy még tartson ki. Most még itt tartunk.

Az együttérző, apró, de nagyon fontos gesztusok idejének kell lennie a mostaninak. De húsvét hajnalán már megszületik a válasz!

Míg mi feltesszük a kérdéseket, Isten már fogalmazza azt a türelmi rendeletet, ami visszaadja a szabadságunkat, ami válaszol a kérdéseinkre. A búcsú nem kell, hogy örök legyen! Eltemetted, és azt hitted, hogy már sohasem látod. Kérdezzük meg Máriát, Pétert, Jánost és többi tanítványt, hogy mit gondol az örök búcsúról? Azt fogjuk olvasni a tanúbizonyságukból, hogy nincs ilyen. Mert ők újra látták harmadnapon azt, akitől nagypénteken azt hitték, hogy örökre elbúcsúztak. A feltámadás napján az Isten névsorolvasást tart. Ő jól tudja, hogy melyik test melyik sírban fekszik. Saját nevünkön szólít.

És mi elé lépünk. És mi biztosak lehetünk abban, hogy a búcsút a nagy találkozás követi. A földi életben is. Remélhetjük, hogy újra találkozunk, újra öleljük egymást, újra látjuk színről színre egymás arcát, maszk nélkül. Újra együtt főzünk gulyást, és újra együtt vesszük a kenyeret és bort, ami nagycsütörtökön még az erőszakos, gyötrelmes halált, de négy nappal később már az örök életet szimbolizálja. Mert az Isten azt ígéri: a búcsút nagy találkozássá gyúrom át szerető, életet teremtő kezeimmel.

Blanár Gabriella
kisgéresi református lelkipásztor