Értelmezhető vagy csak érezhető? Trianon a történeti kutatásban

Trianonon túl? Ledöntött határkő a trianoni határnál Aggtelek és Kecső között. (Fortepan/Lissák Tivadar)

Általánosságban elmondható, hogy a történészek nem bocsátkoznak „mi lett volna, ha...” kérdésekbe. Azonban a trianoni békeszerződés századik évfordulója nagyobb visszhangot generált volna a társadalomban, ha nem pont ebben az évben csöppenünk bele egy eddig sohasem tapasztalt pandémiás időszakba. Igaz, az ilyen centenáriumok inkább emlékezetpolitikai szempontokból fontosak, ilyenkor mégis nagyobb figyelem összpontosul a kutatókra és eredményeikre.

Magyarországon jelenleg két olyan kutatási projekt fut, amely a Párizs környéki békeszerződésekkel és azok következményeivel foglalkozik, így közvetve vagy közvetlenül Trianonnal. Az egyik egy nemzetközi kutatócsoport vizsgálata az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásáról. A Nepostrans (Negotiating post-imperial transitions [A birodalom utáni váltások tárgyalása] címből alkotott mozaikszó) a kiválasztott régiók vizsgálatával kívánja értelmezni a birodalom területén létrejövő nemzetállamok társadalmait és annak csoportjait. A projekt a Politikatörténeti Intézet szervezésében és az Európai Kutatási Tanács támogatásával zajlik. A Trianon 100 MTA-Lendület kutatócsoport kutatása a másik, amely viszont kimondottan a történeti Magyarország fölbomlásával foglalkozik. E két történészgárda Beyond Trianon? Exit from the War in Danubian Europe 1918–1924 [Trianonon túl? Kiút a háborúból a dunai régió Európájában 1918–1924] címmel szervezett nemzetközi konferenciát Budapesten 2020. október 29–31. között.

A pandémia és az ezért bevezetett utazási korlátozások miatt a konferencia internetes felületen is zajlott, és a világ 19 városából származó intézmény több mint két tucat kutatója tartott előadást. A teljes program a kutatási projektek honlapjain (www.local1918.euwww.trianon100.hu) megtalálható, részletesen nem térek ki mindenre ebben a cikkben. A konferencia előadásai kapcsán további részletek lesznek elérhetők ezeken az oldalakon, ahol a témában egyéb publikációk is föllelhetők.

Lehet azonban még újat mondani Trianonról? Hol kell elhelyeznünk Trianont a történelemben? A társadalomban sok Trianon-kép él, amelyek több mindenhez kötődnek. Családi emlékezetből, tanulmányokból vagy olvasmányélményekből táplálkozó tapasztalatainkat akarva-akaratlanul is kötjük ezekhez. Így az emlékezetben a mítoszok gond nélkül vernek gyökeret, amelyek aztán megágyaznak azon emlékezetpolitikának, amely a maga mozgalmának a hivatkozási pontjait keresi. Ezzel olykor nehezíti a történészi munkát, hiszen elvi kérdéssé teszi a problematikához fűződő viszonyt, esetünkben a Trianonnal való kapcsolatot. Nincs semmi új a Nap alatt, hiszen az I. világháborút követően a politika aktorjai is olyan hivatkozási pontokat kerestek, amelyekkel ügyük előremenetelét segítették. Azonban mennyire valós képet mutat a Habsburg Birodalomban élt nemzetekről és közösségekről az, amikre a múlt államférfiúi hivatkoztak?

Trianon a régiókban és Európában

Pieter M. Judson, a firenzei European University Institute professzora vitaindító beszédében (Rethinking the Postwar from Above and Below [A háború utáni korszak újragondolása alulnézetből és felülnézetből]) fölhívta a figyelmet, a történészeknek nem szabad összetéveszteni a nemzetvezetők és nemzetek vágyait az egyszerű emberek és helyi közösségek tapasztalataival. Trianont is az adott kor kontextusában kell értelmezni. Jellemző volt a politika és a diplomácia területén az Egyesült Államoktól a Szovjetunióig, hogy a nemzeti önrendelkezés retorikáját használták. Ezért sokáig a történészek a háborút követő teljes eseménysorozatot a nemzetek politikai megszerveződése vagy elnyomása szempontjából értelmezték. Úgy vélték, hogy a birodalmak területén élő nemzetek felett gyakorolt központi hatalom gyengülése vezethetett annak felbomlásához. Judson ezzel a narratívával szemben a kor társadalmának tapasztalatait emeli ki, mint olyan kutatni kívánatos területet, ahol bár a nemzeti eszme szempontjai kétségtelenül jelen vannak, de magyarázatot nem mindenre adnak. A történelem alanyának így nem a nemzetet teszi, hanem az embert, társadalmi hálózataival, mozgalmaival, szervezeteivel és intézményeinek használatával. Ezért nála a nacionalizmus nem egy állandóan jelenlévő magyarázat az egyének motivációira, hanem egy kérdés, hogy milyen helyzetekben szolgált válaszul az egyén számára.

Az embereknek még 1918 után is számos nehézséggel kellett szembenézniük. A háború következményei – az erőszak, az éhezés és a járványok – kimerítették a társadalmat, amely ilyen körülmények között a túléléshez szükséges stabilitásra vágyott. Judson ezek révén hívja föl a figyelmet, hogy sokan egyáltalán nem is észlelték a közép-európai nemzeti forradalmakat, amelyek a felbomló birodalom városaiban bontakoztak ki. A központi hatalom összeomlott, viszont a közbiztonságot és az ellátást biztosító tisztségviselők, ugyan regionálisan változó szinten, de el tudták látni feladataikat. Tetteiket vajon a nacionalizmus motiválta? A létrejött nemzeti kormányok vezetői ugyan szóban ott határolódtak el a birodalomtól, ahol csak tudtak, viszont az államműködésben mégis annak hagyatékaira támaszkodtak. A Monarchia törvényei és a közigazgatásának gyakorlati elvei továbbéltek az új államok keretei között, amelyben az intézmények személyi állományára is támaszkodhattak. A nemzeti pártok és politikusok ugyanis még a birodalom ideje alatt kiépítették azt a kapcsolati hálót, amely a bürokráciát tovább örököltette a nemzetállamokba.

Trianon újragondolása viszont nemcsak alulnézetből lehetséges, ahol az eszméről az emberre terelődik a hangsúly, hanem „felülről” is. Ennek alapja a nyugat-európai történelemtudomány szemléletváltása, ahol a Köztes-Európa már nem Európa történelmének perifériája, hanem annak szerves része. Judson amellett érvel, hogy a régióra jellemző nemzetiségi konfliktusok a nyugatabbra lévő államok történelméből sem hiányoztak. Hiába szokás náluk másfajta nacionalizmusról beszélni, mégis számos etnikai összetűzésre van példa a korszakban az Egyesült Királyságtól kezdve Franciaországon át Olaszországig.

Judson megállapításait a széles társadalmi közegek és Európa egészének vizsgálatára alapozza. Ezzel a konkrét történelmi eseménnyel egészen más lehet a kapcsolata annak, akinek nem az a szakmája, hogy száz éve született forrásokat és az ezekről szóló történeti munkákat egybevéve dolgozza föl. Ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne jókora fölhalmozott tudása e kérdésről. Csupán arra akartam fölhívni a figyelmet, hogy sok kelet-közép-európai számára inkább érzelmi döntés az, milyen megállapításokat vél valósnak a Párizs környéki békékről. A kisebbségi lét tapasztalatai meg csak megerősítik ezt az emocionális viszonyulást.

Szellemi elit

A konferencia másik központi beszédét Romsics Ignác, az egri Esterházy Károly Egyetem professzora tartotta. Előadásának címében (Le passé qui ne passe pas [A múlt, amely nem múlik el]) utalást tett a francia történelem 20. századi traumájára. A II. világháború alatti, nácikkal kollaboráns Vichy-Franciaország ugyanis összeegyeztethetetlen azzal a köztársasági eszmével és állampolgári ethosszal, amely a francia nemzeti öntudat alapja. Ennélfogva Pétain kormányzása olyan traumát hagyott a francia kollektív emlékezetben, amelyhez hasonlót Trianon a magyar nemzetében. Romsics a magyar szellemi elit Trianon traumatizált voltához való viszonyulását mutatta be. E szellemtörténeti vázlat három periódust foglal magába: a két világháború közöttit, a létező szocializmus alattit és a rendszerváltás utánit. Közös bennük, hogy a korszakra jellemző globális és regionális folyamatok rajta hagyták ezeken a kézjegyüket.

A békeszerződést követő évtizedekben a magyar társadalom igazságtalannak és elfogadhatatlannak élte meg Trianont. A Horthy-rendszer a nemzetközi politikai helyzet tükrében csak a harmincas években folytatott nyílt revizionizmust. Értelmisége azonban a kezdettől a magyar nemzet Kárpát-medencei vezető szerepét hangsúlyozta. Ezek jelentek meg a hatalom szimbolikájában is. Bár Romsics szerint e rendszer ellenzéke is a nemzeti eszme felől közelítette meg a helyzetet, mégis egészen más következtetést vont le belőle. A revizionizmussal szemben Jászi Oszkár, Szabó Dezső vagy Németh László a kelet-közép-európai nemzetek együttműködése mellett érvelt. Munkásságuk azonban csak a II. világháború utáni generációk gondolkodására volt igazán hatással.
A II. világháborút követően mindenki le akarta rázni magáról a nacionalizmus béklyóját. Magyarországon a kommunisták hatalomra kerülése után a nacionalizmust a polgári társadalom termékének tekintették, aminek egy szocialista társadalomban nincs helye. Romsics kiemeli, hogy ettől még a nemzeti identitás és a társadalmon belüli szolidaritás nem tűnt el, aminek példája az 1956-os forradalom széles támogatottsága. A szabadságharc mögött húzódott egy nemzeti gondolat, de persze nem volt akként nacionalista, mint amit később a központi hatalom hirdetett róla. Emellett újra megjelent a kisebbségi magyarok helyzetének kérdése, mivel saját országaik nemzeti homogenizációs törekvéseivel kerültek szembe. Magyarországon ennek reakciójaként az 1970-es évekre alakult ki az ún. anyanyelvi mozgalom. Romsics ebből arra következtetett, hogy a kádárizmus ekkor jutott el ahhoz, amit Bibó István népszerűsített bő húsz évvel korábban: a létező határok között kell minden lehető jogot megteremteni a kisebbségi magyarok számára.

A rendszerváltást követően központi ideológia híján újra létrejöhettek nacionalista pártok, de a revizionizmus érdemlegesen nem jelent meg a magyarországi politikában. Ugyanis az euroatlanti integráció ígérete egyfajta békés nemzeti újraegyesítést feltételezett a határok megváltoztatása nélkül. A fölvázolt időszakok alapján Romsics arra jutott, hogy ugyan máig traumatikus Trianon emlékezete, és a kisebbségi magyarok jogai politikai vitát generálnak, mégis sikeresebb a jelenlegi korszak, mint a korábbiak.

Nemzeten innen és túl

A konferencia mondanivalóját Judson és Romsics professzor előadásai révén kívántam bemutatni. Röviden összefoglalva: Európa népeinek történelme földrajzi helyzetükből eredően is összefonódik. Az ideológiák jelenléte befolyásolta az itt élők múltját, de regionálisan és személyesen is születtek eltérő válaszok a kihívásokra. Ezáltal Trianont és annak következményeit sem lehet megérteni anélkül, hogy ne próbálnánk értelmezni azt, mit és hogyan éltek meg egyének vagy közösségek, esetleg nagyobb régiók, etnikai hovatartozástól függetlenül. Azonban az sem mellékes, mit tudtak létrehozni, köszönhetően annak, milyen közös eszméik voltak.

Izsák Gergely
A szerző az ELTE-n doktorandusz és a Nepostrans munkáját kutatási asszisztensként segí
ti

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Korábbi cikkek a témában

Ezt olvasta már?