Emberek, adakozzatok!

Emberek, adakozzatok! Adakozzatok, hisz adni jobb, mint kapni! Mert látnotok kell, hogy él itt közöttünk egy szerencsétlen sorsú csoport, mely hovatovább száraz kenyeret is alig tud éhező gyermekei szájába adni. A társadalom számkivetettjei ők. S mindez miképpen lehetséges a boldog és büszke 21. században? Mikor anyagi javakban tobzódunk, mi, az egész részvétlen társadalom, míg ők lerongyolódva támolyognak rideg és mocskos külvárosi sikátorokban, ahol legalább a kukákból előkeresett konyhai hulladékkal remélhetnek jóllakni! Miért, kérdem én fölháborodottan még egyszer, arra az esetre, ha netán az elsőt nem hallottátok volna meg? Na majd én megmondom. Ily égre kiáltó igazságtalanság, e szégyenletes nyomor és nélkülözés azért sújtja e szerencsétlen nyomorultakat, mert ti, gőgös és felfuvalkodott népség, megkeményítitek szíveteket, és nem vagytok hajlandók adakozni. De ez még semmi. Mikor ezek a szerencsétlenek erejük végső megfeszítésével megpróbálnak saját sorsukon némiképp könnyíteni, akkor ez tinéktek még nem is tetszik! Igen, igen, arról van szó, amikor e szegény nyomorultak egy utolsó elszánással, lelki tartalékaik végső megfeszítésével megemelik saját fizetésüket. Hogy csak egy kicsit kevesebbet nélkülözzenek! Hogy ők is ehessenek végre napjában háromszor, mint mi, boldog többség, hálátlan életművészek, kik saját kétkezi munkánkból élünk tobzódva s pazarló jómódban! Adakozzatok, emberek! Adakozzatok képviselőink javára!