Egykori uniós bakamenü

Az egykori Csehszlovák hazánkban állomásozó szovjet katonák emlékét és ittlétét is homály fedi már. Sokáig abban a tévhitben éltem, hogy ezek az idegenül beszélő zöldruhások mindanynyian oroszok. Aztán mikor már földrajzóránk is volt az iskolában, örök időkre és soha másképp az agyamba vésték, hogy minden orosz ember szovjet, de nem minden szovjet orosz, mert az akkori nagyhatalmi, sarlóval és kalapácssal szimbolizált uniónak Oroszország mellett még tizennégy tagállama volt. ĺgy lehetett, hogy elég sok kirgiz került falumba hazát védeni. Minél vontszeműbb volt, annál kirgizebb lehetett, szó mi szó, ezek már ázsiaibbak voltak, mint európaiak. Több okból is fel lehetett ismerni őket. A dobogásukról is. Nyáron, reggelente félmeztelenre vetkezve szoktak elfutni házunk előtt az aszfalton. Mintha egy huszárezred trappolt volna végig a faluban. Mire kiszaladtam az utcára, hogy megcsodáljam őket, már csak a távolban hullámzó meztelen hátukra futotta a dübörgéssel kísért látványból. Másik ismertetőjegyük a jellegzetes bakaszaguk volt. Talán a sok komponens közül a lábbelijükre kent és kefélt boksz, csizmapaszta volt a legáthatóbb és legmarkánsabb. De a mundérukról is ez a szag áradt szét a faluban.

Külön kategóriát képviselt a szovjet tisztfeleségek szaga. Annyira sok vagy legalábbis erős illatú bolgárrózsa-kivonatot önthettek magukra, hogy ezt az illatburkot és -felhőt még a frissen kiszívott pöcegödrök bűzének sem volt esélye áttörni. Leginkább a Párkányt Nánával összekötő járdán bandukolva csapta meg orromat a bárisnyaillat. Persze ez a széljáráson is múlott, mindenképpen jelzésértékű volt: vagy közelednek, vagy már elmentek a kikenceficézett Natásák és Olgák. Hát ez is hozzátartozott a kor hangulatához, ízéhez.

Tulajdonképpen egész jól kijöttünk felszabadítóinkkal, sőt nekünk, gyerekeknek is gyakran hasznunk volt belőlük: fűzős focilabdát kaptunk tőlük cserében egy lityi borért. Igaz, hamar szétrúgtuk a bőrt, de a szerzett bornak is elég gyanús színe volt. Mi sem jártunk rosszul az ajándék labdával, ők sem lettek rosszul a pancsolt italtól.

A csehszlovák–szovjet barátságon emlékezetem szerint egyszer esett csorba falunkban. Sajnos, ez bennünket, akkori gyerekeket érintett a leginkább. Az egyik délután a falu határában levő cseresznyefák törzsére ragasztott halálfejes „pozor, jed!!!” felirattal riasztottak el bennünket a finom, nagy szemű, ropogós kora nyári cseresznyétől. Sokáig azt hittük, hogy tényleg valamilyen szerrel permetezték be a fákat. Nem nyugodtunk bele. Egyik társam kileste, hogy sötétedéskor oroszok (ez volt a megnevezésük) lepték meg a fákat. Kíváncsiak voltunk, másnap megismétlődik-e ugyanez a hadművelet, és bizony ott lakmároztak. Arra is gondoltunk, hogy az ő szervezetük ellenáll a méregnek, de a következő napokban is egyre többen eszegettek vígan a bakák, így sajátítva ki maguknak a falu határában a cseresznyefákat. Átlátszó trükkükkel csak egy ideig tartottak vissza bennünket a cseresznyeevéstől. De ezek után megromlott a velük való baráti kapcsolatunk, ha nem is örök időkre, egy-két évre bizonyosan.

Elmesélve kolléganőmnek, miről is írok éppen, ő is megtoldja egy cseresznyés bakasztorival: annak idején az Udvardon állomásozó katonák az egész fát kivágták, s a teherautón menet közben szabadították meg gyümölcsétől. Hát, ehhez képest a mi „nánai oroszaink” sokkal kíméletesebbek voltak. A természethez mindenképp. A fákat nem vitték magukkal. Ha leéve is, de meghagyták nekünk. Örök időkre.