Egyenes út a mennyországba

Ehhez képest, mintha ő is előre kacsintott volna a láthatárra. Mintha várta volna, hogy milyen látvány tárul majd elé. Akárcsak én. Átkozott egy nap volt. Éjjel háromkor érkeztünk az állomásra, majd reggel hatig ott gubbasztottunk és bámultuk az ébredező Indiát. Mindenütt emberek, guggoló asszonyok, mindenféle pózban fekvő férfiak, alvó kiscsaládok. Közöttük pedig az őrültek. Tetemes részük körbe-körbe járt megrögzötten egy adott útvonalon. Gyalogoshídra fel, onnan le, peronon végig, majd elsuhan előttünk, lépcsőn fel, másik gyalogoshíd, be az állomásépületbe, míg egyszer csak ismét felbukkan a másik lépcső alján. Ez most eksztázistechnika vagy csak eszeveszettül be van tépve a csákó? Vagy mindkettő? – ezt soha nem lehet pontosan megállapítani Indiában. No és itt az ilyen dolog egyébként sem mérvadó, maximum szakmai kérdés, ki hogyan szokott belépni a túlsó birodalomba, az istenek otthonába. Amióta megérkeztünk, folyamatosan esett. Reggel hét óra lehetett már, mire feljutottunk egy tuk-tukra. Oldalról bevert az eső, testem bal fele gyakorlatilag zuhanyozott a hideg esőben. Lepusztult nyomornegyed sáros utcáin haladtunk.

Mit is keresünk mi itt?

„Benáresz, 2008”, egy vallásfilozófiai esszé hangzatos befejezése is lehetne. Benáresz az indiaiak legszentebb városa, a hindu Jeruzsálem. Amelyik indiai csak teheti, ide jön meghalni, ugyanis a hindu hitvilágban azt tartják, hogy aki a város falain belül hal meg, egyenesen a mennyországba kerül. És ha itt hamvasztják el, megszabadul minden bűnétől és nem fog többé leszületni a földre. Ez a hindu hitvallásban nem csekélység. Több ezerszer, néha több milliószor kell egy-egy léleknek újjászületnie, mielőtt visszatérhet a teremtés eredetéhez, az örök fénybe, ami a hinduk szerint a földi létezés végső célja. Négymillió földi év felel meg a hindu teremtőisten, Brahma egy napjának, amelyben megszámlálhatatlan lelket teremt, melyek növény, állat, ember vagy éppen félistenként születnek a földre. És például tehén, ló vagy elefántként magasabb érdem újjászületni, mint emberként. Félistenként pedig könnyen megeshet, hogy hiányzik belőlünk az alázat, így kihívjuk az istenek haragját és visszaesünk az újjászületési ranglétrán. ĺgy a földi létezés az indiaiak számára egy végtelenül hosszú folyamat része, melyben minden élet során jó cselekedeteikkel és testi-lelki tisztulással vívják ki egy jobb újjászületés jogát. Ezt figyelembe véve karmikus lottó-hatos, ha Benáreszben csaphatjuk a rezet. Ezért jöttünk.

Máglyára emelik a halottakat

Nem kerestünk szállást, egyenesen a hamvasztóparthoz siettünk. Az égő emberhús édeskés szagát már messziről érezni lehetett. Addigra elállt az eső is, a nap pedig gyorsan és kíméletlenül tört elő, mintha előjoga lett volna a városra. Talán csak most – amikor lejegyzem ezeket a sorokat – tudatosítom igazán azt a szagot, akkor mintha természetes velejárója lett volna az egész élménynek.

„Aha, ez az” – konstatálom egykedvűen, amikor megérkezünk a hamvasztóhoz. Jellegtelen, koszos hely, pár indiai szöszmötöl, egy-két helyen máglya, leülök. Jócskán elfáradtam, a hátizsákom húzza a vállam. Kíváncsi vagyok, mit is tesznek az emberek egy ilyen helyen, ahol nyilvánosan a város közepén hamvasztják a halottakat? Nagy nyugalmat érzek, hasonlót, mint amikor itthon temetőben jár az ember. Az a közömbösség, amivel máglyára emelik és meggyújtják a halottakat, talán még ennél is erősebben érezteti velem az élet viszonylagosságát. Hosszú percek telnek el ebben a furcsa időtlenségben, mígnem odasomfordál hozzánk egy kaszton kívüli indiai.

A szertartás

Indiában a kasztbeli hovatartozás a mai napig meghatározó. Csak aki kasztbeli hovatartozás nélkül születik, ami Indiában a legalacsonyabb társadalmi lépcsőfoknak felel meg, érinthet emberi tetemet. ĺgy az ő kezükben van a temetkezési ipar, és Benáreszben tényleges iparról beszélhetünk, hiszen a nap huszonnégy órájában állandó füstoszlop emelkedik az ég felé a hamvasztópart felől. A kaszton kívüliek mennek az elhunytért a házához, akit legszebb ruháiba bújtatva és legdrágább ékszereivel feldíszítve visznek végig a városon, egy hordágyon a hamvasztópartig, mindezt hangos énekléssel kísérve. A halottat utoljára megfürdetik a Gangesz vizében, majd máglyára teszik, ezzel felszabadítva a lelket a nehézkes test béklyói alól, majd a hamvakat ismét a szent Gangeszbe vetik. A bárányhimlő szent betegségnek számít, amelynek saját istensége van, így az e betegségben elhunytakat nem hamvasztják, hanem egyenesen a folyóba vetik. Ugyanez vonatkozik az elhunyt terhes anyákra és a szerzetesekre, akiket némi nehezékkel a lábukon eresztenek a vízbe, ami nincs mindig jól megkötve, így a folyó vizén gyakran úszkál egy-két lilára duzzadt holttest is.