I.
Egy leány, tizenhárom éves, olyan üde, olyan bájos, mint virágzó almafa-ág – észrevette, hogy az anyjának udvarolnak. Valami nagy, fekete, karcsú, elszánt képű férfi. Fölvetette rá a szemeit, és azt találta, hogy olyan rút, olyan titokzatos, mint amilyennek az ördögöt képzelte nyolc- vagyis inkább hétéves korában.
Egy szál búzavirág
Egy leány, tizenhárom éves, olyan üde, olyan bájos, mint virágzó almafa-ág – észrevette, hogy az anyjának udvarolnak. Valami nagy, fekete, karcsú, elszánt képű férfi. Fölvetette rá a szemeit, és azt találta, hogy olyan rút, olyan titokzatos, mint amilyennek az ördögöt képzelte nyolc- vagyis inkább hétéves korában. Odafordult apjához, és szépnek, kedvesnek látta. Még a kopaszodás vidám homloka fölött, az is milyen édes!
Valami nagy titok előtt állott, és ez a titok egyszerre elfogyasztotta minden mosolyát. Melankólia vett rajta erőt, a papája mint orvos vascseppeket írt számára, anyja pedig az étellel kínozta. Mindennap kikapott azért, mert nem reggelizett, ebéd alatt is erről folyott a szó, de mintha nem is róla beszéltek volna, ült némán, szelíden, világos szemeivel elmerengve a levegőben. Arca oly átlátszó volt már, hogy szinte világított, amint estenként elhúzódva a lámpástól, megbújt az ebédlő homályos zugában és onnan kémlelte anyjának teli, színes, még egészen friss arcát.
Bizonyára csudálkozott, hogy a kedves szőke fejre nem volt írva semmi a titokzatos valamiből. Hogy édesgetően, szelíden, a szívéből szívesen beszélt az urával és gondját viselte, magához ölelte két kistestvérét. Hol vannak a hitszegés fekete jelei? Talán már mindenki látja, csak ő nem. Egészen megzavarodott, félt, szeretett volna meghalni. Előbb azonban tudni akart mindent, tényeket.
Lesett rájuk furfangosan és alattomosan, reszketve és vakmerőn, míg előtte állott a tény, mindenki másnak föltétlen bizonyosság, de neki egy rettenetes szívfagyasztó, misztikus valami.
II.
Egyszerre különös erély szállotta meg. Szólni fogok anyámnak! – gondolta magában. Nem mert. Apámnak mondok meg mindent! Csaknem elájult ebbe a gondolatba.
Tisztában volt azzal, hogy itt cselekednie kell, és tanácsért mindenféle könyvekhez fordult. Talált egy francia könyvet, ebben anya és leány egy férfit szerettek. Bár nem értette tisztán az elbeszélést, megrettenve dobta el magától. Nagy furfanggal, idősebb leányoktól akart megtudni némi dolgokat. Csak egy tudta elképzelni, hogy leendő férjén kívül valaha mást is szeressen. Egy kis, sovány, fekete leány, a többiek valamennyien az egy és örök szerelemre esküdtek.
Vizsgálgatta az asszonyokat az utcán, mohón hallgatódzott, ha valahol pletyka ütötte meg füleit. Otthon pedig az ablak mellett ülve, szinte megerőltetve szemeit, nézte az utcát, a várost, melyből csak néhány utcát ismert. Mi minden rettenetes dolgokkal lehet teli ez a hely, mely hullámzik zúgva körülötte, mint egy óceán... Mi van az előtte ismeretlen mélységekben? Ott, hol anyja jár, mosolygó arccal, kábult fejjel?!
Valahol egy szerelmes asszonyról kopott hasonlatot olvasott. Ez a hasonlat elevenedett meg előtte minduntalan. Anyját látta, amint rohan lefelé valamely meredeken, tátongó mélység felé. És vonja maga után férjét, gyermekeit... az egész világot. Álmodozásai közben szinte látta a meredeken növő sárga aszú füvet és a nagy, éles köveket is. Föl-fölsikoltott álmában, elgyengült végképp, és azzal aludt el, hogy tenni fog.
III.
Váratlanul vidéki rokonok jöttek, és anyja elment velük az Andrássy útra képeket nézni. A kis leány torkát fájtatta, lefektették, otthon hagyták. Alig mentek el, ruhát kapva magára átszaladt anyja szobájába. Leült az íróasztal mellé, a fekete, mégis oly kacér kis székre. Bámulta a bútorokat, mint valami idegen embereket, és azok szólottak hozzá különös, idegen szóval.
Az asztal lapján violaszín tintacsepp. Nem abból a tollból hullott-e ki, amellyel írt annak? Lehajtott fővel, szemére hullott szőke haján át nézte ezt a cseppet, és dús fantáziája, lágy gyűlölsége táplálkozott belőle. Tágra nyitott szemei előtt megint megelevenedett a könyvből vett hasonlat, mind színesebben, mind domborúbban... Észre se vette, hogy háta mögött a szobalány meggyújtotta a lusztert, és hogy utána belépett a nagy, fekete arcú férfi és köszöntötte csendesen, hangosabban.
Fölrezzent, maga előtt látta, nem rémült meg tőle jobban, mint álomképeitől, egy pillanatig még azok egyikét látta benne, és szótlanul nézett rája. Aztán egyszerre fuldokló sírás fogta el, és fölugorva székéről, amíg két kezével elfödte arcát, rimánkodva szólt:
– Ne bántson bennünket!... Hagyjon el, menjen...!
IV.
A kép ez volt: a leány karjait leeresztve, a sírást leküzdve magában, egyszerre szikrázó szemekkel nézett a férfira. Az elhalványodva, zavarában mosolyogva állt vele szemben. A kalapját forgatta kezében, mint egy parasztlegény, ha úri asszony előtt áll. Percek teltek, míg visszanyerte önuralmát és erőltetve fölnevetett.
– Ó, maga kis bolond, hát én bántom magukat! Ki mondta azt magának?
– Látom – szólt a kis leány alig hallhatólag – anyámat és magát. Menjen innen el, és ne jöjjön többé ide soha. Mondja, hogy nem akar...
– De miért, mit tettem?
A leány nem mondott többet, elöntötte a sírás. A férfi odament hozzá, csitította:
– Rossz kis leány, micsoda csúnya gondolat a mamájáról, szégyellje; ki verte a fejébe? Ezek a nyomorult cselédek! No, ne sírjon, minden úgy lesz, amint maga akarja, nem jövök többet...
A kis leány fölemelte fejét, rája nézett, de olyan különös, olyan bűvös tekintettel, hogy a férfi nem tudta kiállani. Lesütötte a szemeit, zavartan mosolygott és ismételte:
— Többet soha...
Majd hirtelen tréfára fogta a dolgot, és hirtelen megpillantva a leány mellére tűzött aszú búzavirágszálat, mondá:
– Ha nekem adja azt!
A kezében volt.
Csakugyan nem jött többé. Anyja kezdetben csodálkozva, később izgatottan nézett körül. Úgy látszik, várt, és nem akart kérdezősködni. Lassankint belefáradt a várakozásba, és írt. De büszkesége nem engedte, hogy elküldje a levelet. Inkább várt az ablaknál, a lépcsőházban. Hosszú vizitekre ment egyedül, és leverten jött haza. Levertsége ráragadt az egész házra, férjére is. Csak a kis Hanna arcán fakadt ki újra az elhervadt mosoly, gyermek lett ismét, vidáman tért vissza bábuihoz, olykor leselkedett még anyjára, és egyszer rajta is kapta, amint szobájában, a sötétben összegubbaszkodva sírt.
Odarohant hozzá és megölelte. És sírt ő is édesen keservesen, a leghalványabb sejtelme nélkül annak, hogy miért. Megkönnyebbült szíve áradt ki, a nő ébredt föl benne, aki sír a szerelmes aszszonnyal, akárki legyen az. Talán egyszerűen csak azért könnyezett, mert anyját szenvedni látta...
Könnyeik összefolytak. Az egyik – oh, be nagyon! – tudta már, hogy miért. A másik: még nem.
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.