Egy kék szemű emír

Pierre Robert terrorista elkerülte a halálos ítéletet Rabatban, és ez bizonyos megrökönyödést váltott az észak-afrikai országban. A francia állampolgárságú, de már hosszabb ideje Marokkóban élő férfi terrorhálózat kiépítése és merényletek szervezése miatt került ugyanis bíróság elé, márpedig a májusi öngyilkos robbantások után a szélsőséges iszlám nyomásának kitett országban ennél sokkal enyhébb vádakkal is ítéltek már halálra embereket a múlt hónap óta egymást követő monstre perek során. Mindenki egyetért tehát abban, hogy a Maghreb országban meglehetős ismertségnek örvendő, „kék szemű emírnek” becézett Robert tulajdonképpen áldhatja a jó szerencséjét, hogy életfogytig tartó büntetéssel megúszta. Kivéve magát az elítéltet, mert hogy ő a verdikt kihirdetése óta koncepciós eljárást emleget és ártatlanságát hangoztatva királyi kegyelemben bízik.

De a dolgok most nem úgy néznek ki Marokkóban, hogy Robert verziója nyerő lehet. A harmincas éveiben járó francia vonzódása az iszlám fundamentalizmushoz egyszerűen nem lehet kérdéses a marokkói közvélemény számára. Ezt egész eddigi életpályája bizonyítja. A kék szemű emír még tinédzser korában tért át a mohamedán hitre szülővárosában a dél-franciaországi Saint-Etienne-ben. Robert az ottani török közösséghez kötődött, olyannyira, hogy nem sokkal később Törökországba utazott a Korán tanulmányozására, majd pedig egy szaúd-arábiai Korán-iskolában kötött ki. Állítólag még harcolt a szovjetek ellen Afganisztánban, az pedig egészen bizonyos, hogy a tálibok iránti szimpátiáját soha sem rejtette véka alá. Azután sem, hogy a kilencvenes években megtelepedett Marokkóban; használt autók eladásával kereste a kenyeret és marokkói asszonyt választott feleségnek, akitől a legszigorúbb iszlám öltözködést követelte meg. A vádirat szerint Robert marokkói lakóhelyén, Tangerban a helyi fundamentalizmus, a Szalafista Dzsihád kulcsemberének számított, az ő vezetésével képeztek ki harcosokat több marokkói városban és ugyancsak az ő feladata lett öngyilkos merényletek megszervezése az ország több nagyvárosában. Letartóztatása után Robertet először az al-Kaidával is összefüggésbe hozták; az ügyészség azt állította, hogy ő volt a postás a szalafisták és Oszama bin Laden között. Ezt a vonal végül bizonyíthatatlannak maradt, és a jelek szerint a többi ellene felhozott vád is elég nehezen állt meg a lábán. Fegyvereket ugyan találtak a kék szemű emír embereinél, ezek azonban – egyikük kivételével – mindvégig tagadták, hogy ismerték volna a „keresztényt”.

A politikai bombát Robert már a per legelső napján felrobbantotta a tárgyalóteremben: egyrészt azt állította, hogy vádlói kínzással és nemi erőszakkal kényszeríttették ki belőle a beismerő vallomást. Ő – tette hozzá – nemcsak ártatlan a vele szemben megfogalmazott vádpontokban, hanem egyenesen a francia titkosszolgálat megbízásából forgott iszlamista körökben. Például az 1998-as franciaországi labdarúgó-világbajnokság előtt, amikor Robert állítása szerint a terrorakcióktól tartó DST titkosszolgálat „Monsieur Luc” nevű tisztje belgiumi fundamentalista csoportok megfigyelésével bízta őt meg. Mohamed Buzubua marokkói igazságügy-miniszter a francia sajtónak adott nyilatkozatában azt bizonygatta, hogy Robert már rögtön lefogása után teljesen együttműködött a nyomozókkal: mindent azonnal beismert, minden társa nevét kiadta, sőt ő vezette a rendőröket az iszlám harcosok kiképzésére szolgáló táborba, továbbá az egyik titkos fegyverraktárhoz is. A miniszter azért is „érhetetlennek” tartja az eredeti vallomás visszavonását, mert ezzel szerinte Robert valójában a beismerés és a hatóságokkal való együttműködés fontos enyhítő körülményétől fosztotta meg magát. Párizsban máris azt találgatják, van-e esélye annak, hogy Robert – legalábbis némi idő elteltével – francia börtönben eheti majd a rabkenyeret. E kérdésre a dolgok pillanatnyi állása szerint a válasz csakis az lehet: meglehetősen kevés. Marokkóban ugyanis több francia ül már hosszú ideje politikai okok miatt – közülük ketten ráadásul évek óta siralomházban várják sorsuk alakulást. Tény, hogy az észak afrikai országban jó néhány éve nem voltak már kivégzések – de az is igaz, hogy említettek hiába várnak királyi kegyelemre, vagy franciaországi kiadatásra. A legutóbbi fejlemények amúgy sem az enyhülés irányában hatnak. A 45 halálos áldozatot követelő májusi öngyilkos merényletek megrázták az országot – és érthető módon, sem a közvélemény, sem a hatóságok nincsenek különösebben könyörületes hangulatban. Az akkori robbantássorozat után ezer embert tartóztattak le, közülük két-háromszázat igen súlyos büntetési tételekkel már el is marasztaltak. Ami nyilván arra utal, hogy a merényletek ürügyén a hatalom jó időre megpróbál leszámolni az iszlám fundamentalizmussal, mint jelenséggel, hiszen ez hosszabb távon is az egyetlen komoly kihívás lehet a monarchia számára.

Párizs, 2003. szeptember