EDITORIAL

Nem is vennénk észre, hogy itt a báli szezon, ha a bulvármédia és a női magazinok nem ontanák tonnára a témával foglalkozó cikkeket újév óta. ĺgy van ez már a fogyasztói társadalomban: a karácsony októbertől szilveszterig tart, és alighogy elpufogtak az utolsó újévi petárdák, már kezdődik is a farsang, a határtalan jókedv és mulatságok időszaka. Mindegyik, önmagára valamit is adó magazin beszámol az idei báliruha-divatról, és legalább ötféle fánkrecepttel örvendeztet meg. Erről jut eszembe, amióta az eszemet tudom, mi sohasem sütöttünk fánkot farsangkor. Sőt, sose hallottam senkiről, aki fánkot sütne farsangkor...

Mindebből az következne talán, hogy az egész báliszezon-hacacáré kizárólag egy művileg fenntartott médiakampány volna? Hogy a karácsonyi gömbök és plazmatévék után fölpezsdüljön az estélyi ruhák és strassz ékszerek piaca is? Azt azért nem merném állítani. Ahhoz túl élénken él még bennem annak a néma áhítatnak az emléke, amellyel gyerekként anyám báli retiküljét és nyakékeit nézegettük, sejtve, hogy valamiféle ritka, szertartásos esemény relikviáit tartjuk kezünkben. Talán azóta él bennem a meggyőződés, hogy a bál a társadalmi érintkezés legelegánsabb, legelőkelőbb formája, a jó ízlés és a stílus netovábbja. Persze, ehhez nem elég, hogy a ruhánk és a sminkünk megfelelő legyen, s talán az sem elengedhetetlen, hogy a rendezvényen osztrigát és francia pezsgőt szolgáljanak fel. Az igazi bál a lelkünk ünnepe: annak a megünneplése, hogy a mindennapok szürkeségéből fölemelkedve képesek vagyunk királynőkként és királyokként szórakozni, arra a nagyanyáink elbeszéléseiből ismert régi, fiktív korra emlékezve, amikor az urak még kezet csókoltak a hölgyeknek, és a szerelmesek hosszú, illatos selyempapír borítékokba csomagolt leveleket küldözgettek egymásnak.

Ne tántorítson hát el senkit a bulvárlapok tolakodó giccskampánya, s azt se bánják, ha idén nem futja új ruhára! Bálozzanak méltósággal, örömmel, igazi sztárokhoz méltóan, úgy, ahogy a régi filmekben szokás.

(Czajlik Katalin)