„Édes volt az anyám teje”

Megint egy ínycsiklandó recept. Újburgonya – igen, azaz nem, nem krumpli, mert az új az bizony burgonya –, liptói túróval – ő pedig a brindza, más nevén juhtúró (akinek nem kedves, helyettesítheti tehéntúróval is, de az nem az igazi) –, valamint szépen kicifrított szalonnaszeletekkel. Nem is dobom ki az újságot, lesz, ami lesz, nemsokára főzök-sütök ilyent.

Egyáltalán nem bonyolult, az újburgonyát lekapirgáljuk, utána kezünkről citromhéjjal, sőt még hatékonyabb, ha citrompótlóval (bár nem tudom, kapható-e még, rég volt, savanyú volt, de igaz volt) ledörzsöljük a barna bevonatot, a burgonyát megfőzzük (lehetőleg ne legyenek túl nagy darabok, meg ne is legyen az a hipp-hopp szétfövő fajta, ugyan válogatva drágább), persze sós vízben, egyébként hiába új, se íze, se bűze, tűzálló tálba tesszük, amelyet előzőleg ki- vagy bekentünk vajjal, ahogy tetszik, rádaraboljuk a liptóit, egy kis tejszínnel meglocsoljuk, zutty, be a sütőbe. Közben a szeletekre vágott, beirdalt szalonnát pirosra-ropogósra sütjük. Amikor a brindza ráolvadt a krumplira, kivesszük a sütőből, a tálat feldíszítjük a szalonnaszeletekkel, az asztal közepére tesszük, és kiosztjuk. Mi magunk, különben nem jut nekünk, magunknak, a főszakácsnak.

És mit adunk hozzá? Aludttejet. Legalábbis a recept szerint. Idáig jutva az olvasásban, megállok, elmélázom. Aludttej. Miből is készül? Tejből. De milyen tejből? A tartósított legjobb esetben megpenészesedik, megzöldül, megkeseredik. (Lehet, hogy már az iskolában sem tanítják, hogy Édes volt az anyám teje, keserű a más kenyere, helyette olyasmi jöhet, hogy Édes volt az anyám teje, keserű a gyáré, ugye.) De a zacskós, azonnali fogyasztásra készült sem különb. Hiába palackoztam, gondolván, a zacskóban mérgek termelődnek, az üveg sem volt ínyére, kiönthettem, lehúzhattam az egészet. Lehetett tél, lehetett nyár, a tejnek ugyan mindegy volt. Már vagy még, mindenesetre emlékszem a régi szép időkre, amikor a konyhában ott állt a sok finom hűvös aludttej, szomjúság ellen is azt kortyolgattuk, nem iceteát vagy a jó cukros kólákat, az úgynevezett százszázalékos gyümölcsitalokat. Az új krumpli aludttejjel isteni vacsora volt. Az otthon altatott tejből készült túróról már nem is beszélve. Nagynéném (Medvén, a világ közepén) még tejfölt is köpült, olyankor a békamese jutott eszembe. A pincében nyalakodó békákról szólt, belepottyantak a tejesköcsögbe, s míg az egyik tehetetlenül várt sorsára, a másik addig rugdalózott, míg a tejből tejföl lett, ő meg fölülkerekedett. Most próbálná csak meg. No, nem is szeretnék mesebeli béka lenni, még ezer herceg kedvéért sem.