Édes mostohák, keserű anyák

„Azt hiszem, az anyám soha nem szeretett engem” – mondja Bea, aki sietve hozzáteszi, amikor ezt a mondatot először kellett kimondania a pszichológusnál, az „nagyon kemény” pillanat volt. A negyvenes éveiben járó asszony azért került szakemberhez, mert úgy érezte, hogy nem képes eléggé szeretni a gyerekét, és ez megrémítette, depresszióssá tette.

„Amikor az okokat kerestük, szóba került a gyerekkorom. Anya egyedül nevelt, kulcsos gyerek voltam, szinte csak reggel és este láttuk egymást. Mindig volt tiszta ruhám, és éheznem sem kellett, de soha nem tudtam vele megbeszélni semmit. Kaptam tőle tiszta zsebkendőt, de sosem szárította fel a könnyeimet. Sőt, néhányszor a fejemhez vágta, hogy miattam ment el az a gazember apám. Kibékülni már nem tudtam vele, mert nem érte meg az unokája születését, de legalább megértettem a miérteket, és igyekszem megbocsátani.”

A sokadik pelenkacsere után inog az önbizalom

Bea azon kevesek közé tartozik, akik fel merték vállalni a problémát, és volt erejük felkeresni egy szakembert. Egy angol cikk szerint ugyanis, azok a nők, akik megbánták, hogy szültek, a csendes kisebbséghez tartoznak, amire – állítja a cikk pszichológus szerzője – jó okuk van.

„Az anyai ambivalencia káros a szülőnek, káros a gyereknek is, s mivel az az általános társadalmi elvárás, hogy a szülő–gyerek kapcsolat felhőtlen legyen, a nők nem szívesen vállalják fel, ha ilyen jellegű problémájuk van” – írja a cikk szerzője.

A dolgozat szerint mostanra egyetértés alakult ki azzal kapcsolatban, van, hogy akinek időre van szüksége ahhoz, hogy beleszokjon az anyaságba. És az a kiindulási pont, hogy minden nő szeretné szeretni a gyerekét, átérezni az anyaság örömét, de a kötődés kialakulását akadályozza valami – például a szülési trauma.

„Ne felejtsük el: az anyaság kemény munka. Még a legmagabiztosabb nő önbizalma, önbecsülése is megbillenhet a sok ezredik pelenkacserénél. Még azoknak is, akik imádják gyereküket, egy idő után lélekölő lehet a mindennapok monotonitása és a magány. Gondoljunk bele, mit érezhet az, aki emellett még úgy is gondolja, hogy hibát követett el a gyermekvállalással. Ezzel megmérgezi a saját, és persze a gyereke életét is” – állapítja meg a szerző.

A segítségkérés életeket menthet

A Times Online publicistája mindezt összegezve úgy véli: nem csoda, hogy a nők hallgatnak – ám a gond az, hallgatásuk lehetetlenné teszi, hogy idejekorán megfelelő segítséget kapjanak. „Tudjuk, hogy az anyaság megváltoztatja az életet, az anya – főleg eleinte – alváshiánnyal küszködik, csökken a szociális érintkezés, alábbhagy a szexuális vágy. Alábecsüljük, hogy milyen sérülékeny az ifjú anya pszichéje, hiszen elveszette a régi énjét.” „Nemrégiben az újdonsült anyuka körül nagy család élt, s az újszülött mindnyájuk közös ügye volt. De – még akkor is, ha jó, ha néha kéznél van a nagymama – nem biztos, hogy ez a jó megoldás. Mert bár az rendjén van, hogy a gyerek a középpont, de az anyára is tekintettel kell lenni, aki lehet, hogy depressziós, dühöng, vagy csupán rendszeres megerősítésre vágyik. Lehet, visszamenne dolgozni azért, hogy plusz pénzhez jusson, vagy azért, hogy visszanyerje önértékelését, amitől persze jobb anya is lesz. Lehet, hogy beszélgetőtársra van szüksége, akinek elmondhatja a félelmeit, vágyait, fenntartásait, s mindezt azért, hogy aztán jó szülő lehessen. Nem minden nő született anya, de remélheti, hogy amikor teherbe esik, a hormonok majd feloldják ezt az ellentmondást – s a legtöbb nőnél ez így is történik. Akinél pedig mégsem, az segítségre szorul, de megértésre, bátorításra van szüksége, hogy kérni merje. Figyeljünk oda rájuk – ezen nem csak az ő életük múlhat.” (o)