Édes körteíz a régi kertben

Nehéz, sötét-smaragd szőlőt,

hatalmas jáspisfényű

Körtét, megannyi, dús, tündöklő ékszerét”

(Kosztolányi Dezső)

Bizony, az ősz, mint minden évszak vagy maga a természet megbízható. Minden évben elhozza nekünk finom gyümölcseit, a hamvas-kék szilvát, a mézédes szőlőt, az édes-leves körtét. Apropó, körte!

Ha régen elmúlt gyermekkorom ízeire gondolok vissza, vagy ha néha beleálmodom magam abba a régi kertbe, a körte édes íze mindig vissza-visszatér. Apai nagyapámnak rengeteg gyümölcsfája volt, főleg körtefák. Nagynénikém gyakran kínálgatott szíves szóval. Lehettem olyan nyolc év körüli, mikor egy alkalommal nagy mérgesen ráförmedtem, hagyjon már engem békén a vacak körtével, ne kínálgassa folyton, adjon inkább csokit, amit a konyhakredencben rejteget előlem.

Nénikém nemcsak a gyümölcsökkel kedveskedett nekem, tudott nagyon sütni-főzni is. Rokonnak, szomszédnak gyakran megsütötte kedvenc süteményét, a képviselőfánkot is.

Életem legjobb csokitortáját is ő készítette az elsőáldozásomra. 1962 júniusában kis barátnőimmel (őket is meghívta) nála ettük a világ legfinomabb csokitortáját.

Visszagondolva gyermekkorom ízeire, nyaranta anyai nagyanyám főztje is eszembe jut. Falusi parasztasszony létére ő is vérbeli szakácsnő volt. A legtöbbször felbukkanó gasztronómiai élményeim a finom töltött paprikához, a frissen kirántott házinyúlmájhoz (ami csak az én kiváltságom volt) meg a nagyi krémes-almás lepényéhez kötődik. Annak a hártyavékony finom tésztájú házi krémesnek az íze máig számban van, bármilyen cukrászdában keresem azóta is, sehol sem lelem. Az én jó nagymamám el is kényeztetett, az úgy volt ugyanis, hogy a főtt tésztákat már akkor sem szerettem. Régi jó falusi szokás szerint hetente kétszer, szerdán és pénteken főtt tésztát készítettek a háziaszszonyok. A családi legenda-krónika évekig nevetve emlegette a következő ominózus esetet.

Az történt ugyanis, olyan nyolc-tíz év körüli lehettem, hogy egy szobafestő dolgozott nálunk. Mivel elég nagy a házunk, a mester napokig odajárt. Természetesen nálunk ebédelt, vacsorázott. Egyszer aztán (már akkor is szókimondásomról voltam híres) megjegyeztem az ebédnél: „Mióta nálunk tetszik ebédelni, mindig olyan jókat főz a nagymama! A család természetesen irult-pirult, de hát gyerekszáj igazat mond, végül is nem adhattak a festőnek túrós vagy grízes tésztát. Mindennap hús volt az asztalon. Visszatérve a tésztás napokra, a drága nagyi nekem külön készített tükörtojást sült krumplival, házi savanyúsággal körítve, szegény kislány ne éhezzen, úgymond.

Aztán azok a régi híres-nevezetes disznótorok! Annak a főtt disznóhúsnak, házi tormának véres-májas hurkának az ízei! Összekapcsolódik a várakozás édes ízével. Nálunk ugyanis az volt a szokás, hogy mikor minden munka el volt végezve, rétes, pogácsa megsütve – érdekes, arra is volt idő az egész napos munka után –, vártuk a vendégeket. Dédnagyanyámmal, aki mindig megjegyezte, hogy tiszta kötényt, papucsot váltott, beültünk az úgynevezett nagykonyhába, és vártuk a disznótorra érkező rokonokat. Máskor mi mentünk, máig emlékszem, hogy egyszer édesapám egy ördögálarcot készített, s én a disznótorban boldogan mutogattam a rokongyerekeknek.

Meg kell még említenem, hogy egyedüli gyerek voltam, nem volt testvérem, barátnőm annál több. A vaníliás fagylalt íze egyik gyermekkori barátnőmhöz fűződik.

Ők többen voltak testvérek, mégis jutott nekünk, a többi gyereknek is bőven a fagylaltból. Anyukája, Mariska néni azóta megöregedett, de nekem máig a gyermekkor édes ízeit juttatja eszembe a vaníliafagyi, amit ő akkor házilag készített.

Az eddigiekből kitűnik, hogy gyermekkoromban is elég jó evő voltam, azóta eltelt pár évtized, s máig az maradtam, szeretek enni. (Főzni is!) Viccesen úgy szoktam mondani, ha jó a kedvem azért, ha nem jó, akkor meg azért eszem. (Tessék így lefogyni!)

Apropó, rosszkedv. Valahol olvastam, ha rossz a hangulatunk, gondoljunk vissza a régen elmúlt kellemes évekre, attól rögvest megnyugszunk. Én tartom is magam ehhez. Nagyon gyakran gondolok csodálatos gyermekkoromra, a szomszédokra, a rokonokra, szüleimre, nagymamámra, nagynénémre, mert ők valóban széppé, felejthetetlenné tették gyermekkoromat, megédesítették napjaimat. Míg élek, hálás szível gondolok rájuk.