Dohányfüst és kávétészta

Hosszú hetek óta gondolkodom azon, vajon van-e étel, mely jellemzi gyermekkoromat. Egyáltalán van-e olyan, melynek emlékére összefut a nyál a számban? Netán a rántott csirke? Melynek íze csak akkor volt más, ha apai nagyszüleimnél, Budapesten ettük. Mert míg anyu a boltban mirelitet, nagymamám a piacon élő csirkét vásárolt. Sokan voltunk, mindig legalább kettőt vett, kimúlásukra a cselédszobából lett kamrában, lábuknál összekötve vártak. Netán azért ízlett jobban a hazai, mert elképzeltük, hogyan nyisszantja el a nagyi a nyakukat?

Ha ételnek számít a „kávétészta”, akkor ez a nyerő. Hogy mi rejlik a megnevezés mögött? Kakaós cukorral töltött kelt kalács. Kettő fért csak a tepsibe, s amikor édesanyám langyosan felszeletelte, ügyelni kellett, nehogy a csoki kicsöpögjön belőle. Két idősebb testvéremmel türelmetlenül vártuk, mikor hűl ki, s lesz ehető a kedvencünk. (Melegen nem fogyaszthattuk, mert állítólag fájt volna a gyomrunk.) Azt hiszem, mindenevők voltunk, de lehetett egy-egy „nemszeretem” ételünk, s ha pl. a többiek karfiolt ettek, én mást kaptam. Persze, ha jól belegondolok, nem is a kalács íze hiányzik, hisz bármikor elkészíthetném, hanem az otthoni étkezések hangulata.

Mi, gyerekek, nagyon élveztük szüleink étkezés közbeni nagy beszélgetéseit. Olykor annyira figyeltünk, hogy megfeledkeztünk az evésről is, anyu köhintéssel jelezte, kihűl a kaja. Az asztalnál csak a felnőttek beszélhettek, s amikor néha-néha valamelyikünk megszegte az íratlan szabályt, szüleink szinte egyszerre figyelmeztettek: „majd érettségi után”. Amint nővérem befejezte középiskolai tanulmányait, nyomban bekapcsolódhatott a disputába, amit persze én, a vakarcs nem hagyhattam szó nélkül. Belekotyogtam a felnőttek beszédébe, gyakori próbálkozásaimnak az lett a vége, hogy nem állítottak le a „majd érettségi után” mondattal. Apám ugyanis olyan érdekeseket mesélt, olyan témákat vetett fel, hogy nem bírtam ki kérdések feltevése nélkül. Ilyenkor megfeledkeztünk az idő múlásáról, s bár anyám a sütit és a feketét legszívesebben a szobában tálalta volna fel, többnyire leragadtunk a konyhaasztal mellett. Jó visszagondolni azokra az időkre, amikor valamennyien dőltünk a röhögéstől (mert nem nevettünk!) apám kitalált történetein.

A friss kenyér illata is az otthonomra, apámra emlékeztet. Meg arra, ahogy a sötétben a kályha mellé kuporodtunk, és a még meleg, bolti kétkilós kenyeret apám „meghámozta”. Megsóztuk a lisztes kenyérhéjat, s azt majszolva beszélgettünk a szebb jövőről. Másnap kissé nyögvenyelősen fogyasztottuk el a kenyér száraz belét, mert hát kárba nem veszhetett!

(Az iskolai étkezdéről nincsenek traumatizáló élményeim, a Duna utcai iskolában aránylag ízletesen főztek. Ha pedig mégsem ízlett, odahaza zsíros kenyérrel csillapítottam éhségemet.)

Legjobban azokat a vasárnap délelőttöket szerettem, amikor apuval, azzal az ürüggyel, ne zavarjuk anyut főzés közben, városnéző sétára mentünk. Holott nem szeretett mászkálni, az írógép mögött, könyvei között érezte igazán jól magát, fájós lába miatt sántított is, annyira szerette viszont Pozsony belvárosát, meg engem is, hogy kötelességének érezte megmutatni szülővárosom történelmi nevezetességeit. Hiába volt tilos az ebéd előtti nassolás, a városnézést a Duna-parti fagyizóban, a fez sapkás török (?), albán (?) „csazim-razim”-nál fejeztük be. A bajszos tulajdonos fénylő lapátkával kente a fagyit a tölcsérbe, nem tudott akkora adagot adni, amit nem tudtunk elnyalni.

Középiskolás koromban megszűntek városfelfedező sétáink, hiszen vérzett a szívünk a pusztítás láttán. Olykor azzal vigasztalódtunk, hogy étteremben ettünk valami finomat. Főleg akkor, amikor anyu néhány napra „szülőfalujába”, Budapestre utazott. Bár bekészítette a hűtőbe a napi betevőt, mi egy-egy ebéd, vacsora erejéig kirúgtunk a hámból. (Anyám megmaradt fasírozottján a fél osztály lakmározott, nem mertük ugyanis a kukába dobni.) Később, persze, töredelmesen bevallottuk bűneinket, főleg azért, mert kiderült, többet költöttünk a megengedettnél.

Azt sem felejtem el soha, hogy néhány nappal férjhezmenetelem előtt arra kértem édesanyámat, diktálja le a nálunk honos alapételek elkészítési módját, hiszen hamarosan főznöm kell. Apu nevetve nyugtatott: ne keseregjek, ha eleinte más ízű lesz az étel, mint amit otthon megszoktam. Hála a kézzel írt és rajzolt szakácskönyvemnek – lerajzoltam, mekkora hagyma kell egy pörkölt alá (lányaim lemásolták maguknak) –, meg ízlelőbimbóimnak is talán, nagyjából eltaláltam a hazai ízeket. Olyannyira, hogy később, nem sokkal halála előtt apám sem tudta megállapítani, ki főzött, az anyu vagy én. És úgy köszönte meg az ebédet, mint édesanyámnak: kézcsókkal.

Ha belelapozok kedvenc könyveibe, a megsárgult lapokból ma is árad cigarettájának füstszaga. Kölnije illatával együtt ez is szervesen kapcsolódik gyermekkorom ízvilágához.