Bódító Tunézia

Ritka nagy fogás Monastir piacán. Szombaton, tikkasztó délidőben. Láttam itt már sok mindent: háromméteres kardhalat, kölyökcápát, többféle langusztát. De ekkora zsákmányt! Hatalmas hal gurul egy rozzant targoncán. Tolják-húzzák vagy hatan. Szűk a hely a csempészett pultok között, vásárló vagy magamfajta bámészkodó pedig van éppen elég. Utat nyit a tömeg a fényes testű cetnek, odébb lépek én is, de a farkuszonya így is elkap. Életemben nem láttam még piacon ekkora halat. Kérdezem az egyik árust, aki előbb még lelkeszakadtából ordított, úgy kínálva portékája utolsó darabját, mennyit nyomhat ez a szegény pára? Válaszolna ő angolul is, ha tudna, bár a kérdésemet vagy inkább az ámulatomat pontosan érti. Ujjával írja hát a pultra, hogy négy mázsát.

Kader tizenhét éves. Bőrkötényében, térdig érő farmerben, mezítláb trancsírozza a halat. Nyitott hasába teljes testhosszával beférne, még a lába se lógna ki. Késsel és bárddal dolgozik. Ifjú kora ellenére ezzel is, azzal is mesterien bánik. Öröklött mozdulatok, itt minden apáról fiúra száll. Ügyesen, szinte pillanatok alatt körbevágja a fejet, teste minden erejét beleadva nekifeszül, a tömeg meg csak bámul, ez itt mindenki számára izgalmas látvány. Csattog a bárd a hal hátán, feje már a kőpadló mocskában, vödörnyi vér ömlik a testből, Kader talán észre sem veszi, miben tapicskol, neki ez az élete. A hal és a piac. A késsel szinte zsonglőrködik, tíz-tizenöt kilós darabokat szelve. Bőrkötényén nincs már egy tenyérnyi száraz folt sem, kora reggeltől itt dolgozik, lazítani nincs nagyon ideje, fogy az áru rendesen. Egyívású társa apróhalat tisztít. Fej nyissz, farok le, has metsz, hüvelykujj bele a testbe, belsőségek le a földre, ő meg közben ide szól, oda fordul, kérdez, válaszol, még a szemközti árushoz is átkiabál. És szemmel láthatóan büszke a nagy halat daraboló barátjára. Ő még nem tart ott. Egyelőre. De lehet, hogy már csak pár hét vagy pár hónap, és ő is megkapja élete első izzasztó megbízását. Addig is tanul, figyel, s mint a többi társa, a tízcentis apróhaltól jut majd el az ilyen több mázsás zsákmányig.

Tunéziában, mint minden tengerparti országban, a hal a legfőbb táplálékok egyike. Ezt eszik otthon, a lehető legkülönbözőbb módon elkészítve, ezt rendelnek az étteremben, és ezzel laknak jól a tengerparton, egy-egy szerencsésebb fogás után. A roston vagy parázson sült halhoz friss zöldségsalátát vagy finom paprikás-paradicsomos-fokhagymás keveréket esznek, de önmagában is jó étvággyal fogyasztják, főleg kamaszcsapatokban, sziklák hasadékában vagy az éjszakai homokdűnék között, közel a tengerhez. Otthon vagy étteremben a brik az egyik legnépszerűbb ételkülönlegességük. Tojással, spenóttal vagy tonhallal töltik meg a félkör alakú, könnyű tésztát, a malsukát, olívaolajban jól átsütik, és már kész is a mennyei eledel. A chorba fűszeres halleves pár csepp citromlével, de a kuszkusz (búzaszemekből főzött kása) mellett is gyakran szerepel a hal. Sütve előétel is lehet. Krumplival, paprikával, paradicsommal vagy akár csicseriborsóval jellegzetes tunéziai csemege. A hal egyébként szerencsét hozó talizmán is ezen a táján a világnak. Okkult hatalma van a rontás felett, ezért nemcsak tálakra és tányérokra festik, hanem még csempékre és házfalakra is. Nem egy bejárat felett halszobrok ékeskednek, a friss házasok kerámiahalat kapnak ajándékba, a női ékszereknek pedig vissza-visszatérő eleme.

Fűszerből, zöldségből, gyümölcsből - bármilyen száraz is a klíma - Tunézia nem szenved hiányt. Még az olyan kisvárosban is, mint Sahline, megnyugtató a kínálat. Szőlő, körte, szilva és dinnye szinte mindenütt kapható, a füge, a datolya, a mazsola pedig zsákokban várja a vásárlókat. Zöld fűszer, dús, nagy csokorba kötött petrezselyem, bazsalikom, citromfű vagy menta minden piacon kapható. Nincs gondja a háziasszonynak, hogy mit főzzön és miből. Ha éppen rájahússal akar kedveskedni hites férjének, ahhoz is hozzájut a nagyobb piacokon. De nem nehéz beszerezni a marha-, az ürü- vagy a kecskehúst sem. A mészárszékek sehol sem konganak az ürességtől. A kampóra akasztott fekete tehén feje vagy a hűtőpulton fekvő kecskefej ugyanolyan megszokott látvány errefelé, mint a hófehér csirkehús. Az őrölt, sárga színű kurkumagyökér úgyis megfesti, tartják a helybeliek, az ízét pedig a zöldségek is fokozzák.

Ülök egy nemrég nyílt csemegebolt előtt Skanes El Hana határában, kőhajításnyira a Sousse-ba vezető főúttól. Megáll a fehér furgon az oldalsó bejáratnál. Nézem az órámat: ma is pontosan jött. Tizenegy tíz. Apa és fia kiszáll a kocsiból. Ötven felé jár a férfi, tizennégy lehet a kiskölyök. Tökéletes összhang, hibátlan koreográfia. Mindennap szinte hajszálpontosan ugyanazok a mozdulatok, egymáshoz igazított lépések. Egyszerre szállnak ki a kocsiból, egyszerre csapják be az ajtót, egyszerre nyitják a hátsót, háncsból font, hatalmas kosaruk fülét egyszerre fogják meg jobbról és balról, s már viszik is ugyanabban a tempóban. Ők hozzák a friss bagettet, amelyet aztán helyben töltenek. Padlizsánkrémmel, sajttal, csípős paprikával, tonhallal és tojással. Elképesztő ízkavalkád, mondhatnám: páratlan „élmény“. Én ugyanis sehol nem keresem a párját, csak ott, Skanes el Hana „ételkútjánál“ veszek egyet, mert ez az íz oda köt. S miközben én már javában falatozom, apa és fia pár kilométerrel odébb, egy másik „kutat“ töltenek fel, úgy látszik, errefelé ők a „bagettkirályok“. Reggel sütnek, délelőtt szállítanak. Zidane feliratú trikójában a kiskölyök az üzleti bejegyzéseket is maga végzi. Amíg a papa folyó ügyeit intézi, ő visszaül a kocsiba, és papírra veti, amiről később, más helyen majd számot kell adniuk.

Ramzival Monastir piacán ismerkedtem meg. Egy kiló mazsolát vettem tőle. Nagy szemű, aranyszínű mazsolát. Alkudni nem lehet nála. Az ő árai stabilak. Olívabogyót, savanyúságokat, diót, mogyorót, datolyát is árul, meg különböző konzerveket. Nyáron a bátyjával váltakozva viszi a boltot. Évközben tanítás után áll a zsákok, hordók mögé. Olyankor csak besegít, most viszont ő itt az úr. Mindenért ő felel. Ramzi szereti a piac hangulatát. Úgy jár az agya, mint a zsebszámoló. Tévedhetetlen. Mire csomót köt a zacskó szájára, már mondja is, mennyi a végösszeg. Alig várja, hogy befejezze az iskolát, jön vissza egy életre. Itt sokféle emberrel találkozhat, az arab mellett franciául, németül, olaszul és angolul is szót ért a vevővel, kedves, rokonszenves fiú, mágnesként vonzza az idegeneket. De ráadás egy szem sem. Mindenből pontosan annyit, amennyit a kuncsaft megfizet. Ez itt íratlan szabály. Mentateára haza hív, a szülői házba. Holnap este menjek, mondja, lesz mirmiz is, tuniszi pörkölt (amelyhez őrölt fahéj is kell), és a végén sisázhatunk is, ha úgy hozza kedvünk.

Tunéziában ugyanis ez a szokás. Az étkezés teával vagy kávéval ér véget, a baráti beszélgetésnek pedig elengedhetetlen kelléke a vízipipa. Két illat köt ehhez az országhoz. Az aromásított dohány és a jázmin bódító illata. Gondolatban mindkettő pőrére vetkőztet.

Szabó G. László