Barokk falatkák 2.

Esterházy Pál (1635–1713) a barokk életöröm katalogizátora. Szinte már-már rokokó zeneiség, derű, artisztikum hatja át valamennyi sorát, a korban egyedülálló módon egyetlen vitézi verse sincs, viszont számos Zrínyi-imitáció, Zrínyi-panel (teljes sorok, szakaszok átvétele) épül be szövegeibe, ám nem akármilyen módon, minden heroikus kontextust levetkőzve, a kis témák ragyogásába kerülve. Ugyanúgy képes álomszituációk verses szimulálására, mint hidegvérű felsorolások, vérbő leírás felsorakoztatására. Költészetét célszerű interdiszciplinárisan vizsgálni: verseinek ragyogó zeneiségét célszerű zeneszerző-mivoltjával is magyarázni (hiszen ő a Harmonia coelestis európai rangú komponistája), ábrázolásának plaszticitását képzőművészi tehetségével (hiszen a Mars Hungaricus c. Zrínyi-életrajzát, téliháború-történetét maga illusztrálta).

Esterházy, bár prózában elsősorban a vallási-kegyességi irodalom klasszikusa (Boldogságos Szűzmária szombatja c. litániás-imádságos kötete a hazai Mária-kultusz meghatározó, költői magasságokba emelkedő műve, mely 1935-ig 17 (!) kiadást ért meg, ugyanakkor az atlas marianum barokk műfajában is maradandót alkotott: 1690-ben a nagyvilág legismertebb Mária-képeiről értekezik), költőként szinte maradéktalanul az életöröm költője: táncénekeiben ezért – természetesen – a gasztronómia is szerepet kap.

Egy kis karvolymadárról való táncének c. versében a megszemélyesített természet, konkrétan az emberi szerepekbe kényszerülő virágok egy lakoma leírását mondják el: „Légyen szolgálód rózsa, / Bortöltőd szép viola, / Étekfogód jó illatú ménta, / Legkedvesebb inasod majoranna. / Szegfű legyen szakácsod...” A „spanyor bodza” (=latinul syringa) asztalnokká válik, a nárcisz pohárnokká, majd jönnek a muzsikusok: a harangvirág trombitás, a „verőfényvirág” (=napraforgó) dobos, a szarkaláb „virginás”. Lenyűgöző költői leleményessége, hiszen mígnem a legtöbb virág női nevet is takar, s így a megszemélyesítősdi ragyogó szójátékokra is lehetőséget ad (Róza, Viola, Anna), addig a virágok alaki tulajdonságai is a költő képlékeny fantáziájának szolgálatába állnak (a napraforgó mi is lehetne más, mint dobos?).

A Palas s Ester tánca című különös, hiszen anagrammás szójátékot (megfejtése a költő neve) tartalmazó verse bizonyos értelemben önarckép egy vigalom leírásának keretei közt. „Fényes palotákban” járunk, ahol soproni bor kerül az asztalokra, s némi jó étek, ami nem „túrós”, hanem sült lúd és pulyka: „Hozzanak jó étket, de ne túrós étket / Házunkban, / Legyen részünk az sült lúdban, / Avagy kövér pókahúsban (=pulyka).” Azután jöhet némi „bosporos (=borsos) kappan”, illetve „sűtt malac nyársban is”, hiszen „jó leszen”. Végül lepény és vajas béles következik.

Egy megrázó istenes versében (A világnak mulandó voltáról), mikor a haragos halál már mindent felemészt, és a vanitatum vanitas-érzés rátelepszik a mulandó létre, az ember pedig apró porszemként enyészik el a világ roppant labirintusában, amikor a földi idő konfrontálódik az isteni örökkévalóság misztikus idejével, Nyéki Vörös Mátyás nyomán fogant terjedelmes barokk halálkatalógusában keserűen kérdezi meg: „Ki ád Apicusnak (Apicius római szakácsról van szó) zsiros falatokat? / Avagy Torquatusnak arany Pohárakat? / Boldizsár királynak kedves italokat, / különféle színű malozsa borokat? (=aszúkat)”. Halkatalógusában (Az halakról való versek), mely egy szféraföltáró didaktikus verses lista, nem feledkezik meg bizonyos fajok gasztronómiai hasznáról sem, noha ez inkább az egzotikum iránti mérhetetlen barokk fogékonyság jele: „Tengeri borjúnak (=fóka) húsát meg is eszik, / sós heringeket is nagy tongokkal (=hordókkal) veszik, /Mellyek után ember jóízűett iszik.”

A csukával kapcsolatban valóságos szakácskönyvet kapunk: először a tormás csuka képe villan fel, majd egy egzotikum következik, amit egy „konvencionális” ételvariáns vezet le: „néha lengyel lévben fejét, máját teszik, / néha penigh őtet sóba főve eszik”. A lepényhalak az urak ételei, a keszegek inkább a polgárok asztalára kerülnek.

Esterházy katalógusversei, melyek az emlegetett halak mellett számba veszik a madarakat, a földi állatokat (az oroszlántól kezdve Kína állatvilágáig), a kerti virágokat, a drágaköveket, a barokk ízlés fantasztikus dokumentumai: egyszerre példái az isteni bölcsesség felmutatásának a teremtmények emberi ésszel fölfoghatatlan mennyiségében és funkciójában, és egyszerre hálaadás is az adományokért.

Noha Esterházy Pál barokk költészetét a korábbi évtizedek (a korábbi irodalomtörténet-írás bántó barokkellenességének következtében) nem becsülték igazán, úgy látszik, hogy a marxista szemléletmód univerzalizmusának bukása után ezt a törést áthidalja az egyre élénkülő olvasói érdeklődés.