Barangolások a világ tetején –

A pirkadó napban meneteltem a Sagarmatha térségben, a hegycsúcs felé, ami a felhőket érinti, így hívják a nepáliak. De valamiért a tibeti Csomolungma most találóbbnak tűnt: a nagy havak anyja. Furcsa érzés a hóba bújt óriások közt lépkedni hiányos túrafelszereléssel, mintha csak a sarki boltba ugrottam volna le tejért. Elérem azt a helyet, ahol utoljára látni az Everestet, mielőtt lekanyarodik az út a völgybe. A kilátón derékig ér a hó, de nem tétovázom, belegázolok, búcsúzásképpen örömtáncot járok az Everest tiszteletére.

Zacskó a bakancsba

Csendben megköszönöm a Mindenhatónak, hogy itt lehettem, a lábaim, egészségem és a gondviselés elhozott erre a szép helyre. Közben a nadrágom – és ami még veszélyesebb –, a túrabakancsom is átnedvesedik. Amikor leérek a hegyről, bokáig gázolok egy folyó mentén a felolvadt jégsapkák közt. Szerencsére reggel elővigyázatosságból zacskót húztam mindkét lábamra, mielőtt beleléptem volna a bakancsba. Az itteni gyerekektől lestem el a trükköt, most ez életmentőnek bizonyul. Másfél hetes havazás után sikerült lejönnöm Namche Bazaarból, az Everest előtti faluból, és most Lukla felé igyekszem, ahonnan propelleres géppel juthatok el Katmanduba, hogy még időben elcsípjem a nemzetközi járatomat haza. Aznap húsz kilométert lehúzok átázott cipővel, de az áhított reptérig már nem jutok el.

Szégyellem magamat, amiért a tűz fölé tartom a lábam. De az elfagyott lábujjaimat egyenként kell újraélesztenem. A serpák számára a tűzben a ház melegét őrző szellem lakik, akit megsértek, ha talpamat feléje tartom. De elnézik nekem, talán ők is így tennének a helyemben. Nepáli dált vacsorázunk, a gőzölgő rizs mellé egy tálcán lencsefőzeléket és különféle fűszeres befőtteket tálalnak. Vendégként a felnőttekkel vacsorázom a tűzhely körül, és a családapa után elsőként kapok ételt, míg a gyerekek a szomszéd szobában majszolnak rongyos ruhákban. Egy egyszerű serpa-családnál maradtam az éjszakára. A házigazdám fényképet mutat. Egy öreg serpa hátára egy mosógép van felcsatolva. „Megfelelő összegért mindent elvisznek” – teszi hozzá vigyorogva. Nem csodálkozom a képen, tudom, hogy egy profi serpa akár egy mázsát is elvisz a hátán. Mégpedig úgy, hogy mindig csak rövid távokat tesznek meg.

Pénzért mindent…

„De mégis, ki lapátolja ott a havat?” – teszem fel naivan a kérdést már másnap délben újabb házigazdámnak. „Hát az, akinek szüksége van a leszállópályára.” Nekem is szükségem lesz a leszállópályára, rosszat sejtek. Már a reggeli órákban megtettem az utolsó pár kilométert Lukláig, kivettem ismét egy sarokszobát egy hegyi szállón, másfél hét kihagyás után melegzuhanynak örvendezek és kiteregetem a ruháimat, mert mindenem vizes. A reptér előtt tudom meg, hogy bár az időjárás már megfelelő, hogy felvegyék a légi forgalmat, a leszállópályán azonban többméteres hó van. Délután már én is beállok a lapátolók derék gárdájába.

Délben már megtudtam a szállásadómtól, hogy ha haza akarok jutni, ötszáz dolcsiért helikopterrel elrepítenek Katmanduba. Valami bűzlik Dániában, úgy látszik, jó üzletet csinálnak a megrekedt turistákkal. Senkinek sem érdeke a faluban, hogy hazajussunk. Holtszezon van, addig is fizetjük a szállást, eszünk, iszunk és elegendő ember befut naponta, aki végül is kifizeti a jelentős summát, hogy ne késse le a nemzetközi járatát.

A serpa újév estéjén házigazdám és felesége kilenc-kincs-levessel kínál. Kilenc dolognak kell lennie a levesben: tészta, magvak, szárított gyümölcs, csípős fűszer, cukor, só, kecskebél, tojás és birkahúscafatok csontszilánkokkal, mindez valami sűrű fehér masszába beleágyazva. A leves íze is követte a mintát, kilenc íz kakofonikus kereszthatása valami pépben, ami némi várakozás után oldódott fel a számban. Illemből és kíváncsiságból is kértem még egy tányérral. A serpák is azt tartják, mint mi az újévi lencselevessel, hogy minél többet eszel, annál jobb lesz az elkövetkező év.

Idegtépő várakozás

A szállásadómhoz másnap délelőtt befut egy furcsa páros, akikkel az épület egyetlen kályhája körül ülve elcseverészünk. Először nem akarom elhinni, hogy ők a reptér rádiósai, de amikor délután szállásadóm beváltja ígéretét és felvisz az irányítótoronyba, rájövök: szállásadóm Lukla nagyfőnöke. Mindenkit ismer, ez lehet a jegyem haza. Még egy napom van hátra, hogy hazajussak, amikor végre leszáll az első gép, üdvrivalgással fogadja az egybegyűlt turistaközösség. Az első járat Gurkha-Air, nekem Yeti-Airlinesra szól a jegyem, pedig ígérte a nagyfőnök, hogy az első járatra feljuttat. Minden járat közt várni kell másfél órát, mivel Katmanduból jövet egyszerre csak egy gép lehet a levegőben. Idegtépő a várakozás, mert az időjárás rendszerint csak koradélutánig stabil, utána leszáll a köd. Agni-Air landol másodikként, majd Ganesh-Air. Olyan ez, mint amikor megcinkeled a tombolát és mégsem húzzák a számod. A nagyfőnök halkan a fülembe súgja, hogy a Yeti-gép elromlott, majd a kezembe nyom egy jegyet a Gurkhára, ők fordulnak ma még egyet. Kinézek az ablakon és sok vágyakozó szempárt látok. Nekik még nem mondták meg, hogy ma ez volt az utolsó gép…