Az utcán

„Mi baja van magának velem? – fordult meg ingerülten egy fiatalember az utcán, s megragadva a szembejövő karját, megismételte kérdését. – Mi van, rühes vagyok, vagy megszállt az ördög, hogy keresztet vetett, amikor meglátott?”

A megszólított férfinek eltartott egy ideig, míg magához tért, hiszen még véletlenül sem az idegen miatt vetett keresztet, hanem egyszerűen csak azért, mert épp a templom mellett haladt el. „Tisztelt uram – kezdte békülékenyen –, hiszen én önt nem is ismerem. Ne vegye magára a dolgot, mert ott és akkor vetek keresztet, ahol és amikor akarok. Márpedig régi szokásom, hogy templom mellett haladva mindig ezt teszem, az odabent jelen levő Jézus tiszteletére.”

„Ahogy mondja – folytatta nyersen a fiatalember –, odabent a templomban azt csinál, amit akar. A hit magánügy, úgyhogy odabent felőlem akár fejre is állhat a Jézusáért... Az utcán viszont maga is egyszerű állampolgár, és ezt tessék figyelembe venni!”

Újfent beigazolódott, hogy a harag rossz tanácsadó, hisz ez a mérges ember pár másodperc alatt egyszerre több téves kijelentést is tett. A legszembetűnőbb a hit magánügy jellege, hogy Jézus csak maradjon szépen odabent, a templomban.

Az Úrnapja ünnepe pedig éppen arról szól, hogy Jézus egyáltalán nem akar rejtve maradni az ismeretlenségben. Persze, a katolikus templomok félve vigyázzák az Ő titokzatos jelenlétét, s az örökmécses a szentségház fölött arra figyelmezteti a betérőt, az Úr van itt jelen kenyér formájában. Ám Úrnapján beteszik a monstranciába, hogy a pap végighordozhassa a város utcáin. Erről szóltam nemrég, micsoda élményt jelentett ez nekem Rómában, magának a pápának a tekintete, az a maradéktalan figyelem egy darab fehér kenyérre a szentségtartó közepén, mégpedig a nagyváros zajának, a sajtó jelenlétének dacára. De ugyanolyan tanulságos volt az emberek viselkedése is. Voltak, akik elmerülten lépkedtek a menetben, mások kíváncsiskodva nézelődtek, vagy egyáltalán nem vették figyelembe. És látni lehetett az ablakokban lezserül dohányzó alakokat, hallani lehetett a büfében röhögőket, de látni lehetett a rendőrt is, aki levette a sapkáját, sőt olyan fülbevalós fiatalembert, aki letérdelt a szentségi Jézus előtt.

Mikor a forradalom után nálunk is kezdték bevezetni a hasonló körmeneteket, olyan hangok is fölmerültek, nem tiszteletlenség-e kivonulni az Eukarisztiával az utcára. Hogy mégiscsak nem volna-e tanácsosabb „bent maradni a templomokban”, és nem kockára tenni, hogy megismétlődhessenek az olyan jelenetek, mint amit a fent említett fiatalember produkált egyetlen keresztvetésre. A válasz: nem. Jézus, ünnepélyesen végighordva az utcákon jelképezi mindazt a történést, ami meg van írva az evangéliumban. Amikor kilép tanítványai szűk köréből, hogy a mindennapi történések drámájában vegyen részt. Ahogy egy asztalhoz ül a bűnösökkel, bár ha kritizálják is érte. Ahogy megérinti a bélpoklosokat, bár ha a korabeli törvények szigorúan tiltják. Ahogy a kútnál a társadalmi előítéletek ellenére beszédbe elegyedik a szamaritánus aszszonnyal... Egyszóval, ahogy kilép az emberek közé, az élet forgatagába, hogy elhalmozza őket gyógyító szeretetével.

Jézus egyetemességét szimbolizálja úrnapi körmeneteken az a szokás is, amikor a pap négyszeres áldást ad a négy égtáj irányában. Nemcsak a világtájakat jelenti ez az áldás, hanem a lélek legmélyebb rétegeit. Mert ezeket akarja az Isten fia beragyogtatni. Megtisztítani. Megszentelni.

A fent említett haragos fiatalember végül eltűnt a tömegben. Az pedig, aki keresztet vetett, megváltoztatta a tervezett irányt, s betért a templomba. Mint mindig, elmerülten letérdelt, hogy a félhomályban átadja magát az imának. Ez alkalommal legfőképpen azért a fiatalemberért, akit olyannyira felidegesített a kereszt jele.

A szerző katolikus pap