„Az étrendünk együtt változik az életünkkel”

Vannak azonban helyzetek, amikor nem lehet kibújni a gasztronómiai kötelezettségek alól. Ilyen alkalmakkor az igazgatónő nagyon is szívesen háziasszonykodik: vagy úgy, hogy ő kínálja minden jóval a vendégeit, vagy pedig – látogatóban – végigkóstolja az adott régió ételkülönlegességeit. És egy-egy finom fogás receptjét haza is viszi Dunaszerdahelyre, a saját konyhájába.

– A családban én vagyok az, aki szereti kipróbálni az új ételeket, a férjem a konzervatív vonal képviselője. De bár kicsit ódzkodik a szokatlan ízektől, végül ma is azt mondja, amit a házasságunk legelején. Hogy „egyszer mindent meg lehet enni”. Akkoriban ugyan nem a különleges ételekre, hanem a főzőtudományomra alkalmazta a mondást, és nagy bölcsen még azzal is megtoldotta, hogy „Na, túléltük!” Merthogy nemigen tudtam főzni. Az Érsekújvári járás egyik falujából, Csúzról származom. Édesanyám nagyszerű szakács, de én gyerekként kifejezetten rossz evő voltam. És ráadásul mindig jobban vonzott valamilyen másfajta tevékenység, nem éreztem hát késztetést, hogy ellessem tőle a főzés tudományát. Középiskolába a lévai óvónőképzőbe jártam, de főzőcske helyett inkább kedves magyartanárom, Gergely József irodalmi színpadában szerepeltem. Ott szerettem bele a versmondásba, onnan jutottam el versmondóként a komáromi Jókai Napokra, ahol negyedikes koromban én lettem a kategória első helyezettje. Érettségi után néprajzra jelentkeztem, de nem sikerült, így a vajkai óvodában kezdtem tanítani. Nagyon jó szívvel emlékszem rá vissza, bár viszonylag rövid ideig dolgoztam ott. Mert közben Dunaszerdahelyen megalakítottuk a Fókusz Színpadot (idén decemberben lesz 35 éves), és ennek köszönhetően megismerkedtem a jövendő férjemmel. Imre akkor a járási népművelési központban az énekkarokkal foglalkozott, de osztályvezető lévén hozzá tartoztak az amatőr kulturális csoportok, így a színjátszók is. Ő segített zenét keresni a Fókusz darabjaihoz, és addig-addig keresgéltünk, amíg egymásra nem találtunk. ’72-ben házasodtunk össze, s hamarosan jöttek a gyerekek is, mindjárt kettő, nehogy véletlenül egykénk maradjon. Balázs és Imre fiunk kétpetéjű ikrek.

Nem lehetett könnyű egyszerre két csecsemőt ellátni...

Hát, hogy is mondjam... Kolléganőm és barátnőm, Luca Sára akkoriban Gombán tanított, és nagyon sokszor volt nálunk dajkálni. S máig emlegetjük, hogy betegre nevette magát, valahányszor meglátta, hogy előveszem a szakácskönyvet, és akkurátusan kimérem, miből mekkora adag kell a tejbegrízbe, milyen hőfokon és mennyi ideig kell a főzeléket turmixolni... Egyszóval én könyvből etettem a gyerekeimet. A kicsik ellátásában természetesen az édesanyám is sokat segített, és előzőleg már a vajkai óvoda remek szakácsnőjétől, Vonyik Erzsike nénitől is ellestem egy-két fogást, de hosszú ideig mégis kitartóan ragaszkodtam a szakácskönyvekhez. Különösen ahhoz, amit az anyukámtól kaptam. Már akkor megvolt vagy húszesztendős, ma pedig szinte műtárgy, múzeumi darab. Viszont igazi kincsestár is, fantasztikusan jó receptekkel, és ami egy kezdő szakácsnőnek a legfontosabb, leírják benne az összes alapműveletet, onnantól kezdve, hogyan kell elkészíteni a rántást. A fiúkkal gyakran töltöttük a nyarakat anyukáméknál, és valójában akkor erősödött meg a főzőtudományom, mert szépen elrakta előlem a szakácskönyveket, s biztatott, hogy „fogjál csak hozzá, édes lányom”. Én pedig olyan asszony lettem, aki – ahogy az élet minden területén – a főzésben is vállaltam a kihívásokat.

Karakánságát, rátermettségét mi sem bizonyítja jobban, mint pályájának alakulása. A rendszerváltást követően kevés hölgy vállalt vezető közéleti vagy politikai szerepet.

Az anyasági szabadság után előbb óvodaigazgató lettem Dunaszerdahelyen, majd óvodai tanfelügyelő. ’89-ben a városházára kerültem, és beiratkoztam a Győri Pedagógiai Főiskolára is. Én egy ilyen kései diák vagyok, Balázs fiam nálamnál egy évvel korábban végzett az egyetemen. Utolsó éves voltam, amikor egy szomorú esemény gyökerestül megváltoztatta a családunk életét. Imre fiam súlyos autóbalesetet szenvedett, megsérült a gerince, és tolókocsiba kényszerült. Szerencse a bajban, hogy a felsőtestével nincs probléma, és bár az egyensúlyérzéke sérült, korlátozottan a lábát is tudja használni. Nyolc év telt el a baleset óta, Imre 11 műtéten és rengeteg kezelésen esett át, de mindent vállalt, óriási akaraterővel küzdött, és ma ott tartunk, hogy hamarosan külön lakásba költözik. Akkor hatalmas sokk volt a családnak, de siránkozás és önsajnálat helyett még inkább öszszetartott és megkeményített bennünket. Egymásnak segítettünk, átalakítottuk az egész életünket. Amibe az étrend is beletartozott, hiszen Imre több mint hat hónapos kórházi tartózkodást követően került haza, és csak nagyon könnyű ételeket ehetett. Az első év bizony rendkívül kemény volt. Pedig hozzászokhattam volna már a diétás, pontosabban az egészséges étrendhez. Nálunk mindig a gyerekek igényei szerint változott a menü. Tizenkét és tizenhat éves koruk között például szinte kizárólag rántott húst ettek. Kenyérrel, krumplikörettel, köret nélkül... Állandóan klopfoltam és paníroztam. Aztán Balázs fokozatosan áttért a húsmentes étrendre. Sokáig be is tartotta, de az egészsége érdekében végül is kompromisszumos megoldásként ismét elkezdett sovány húsokat és halat fogyasztani. És akkor jött az, hogy jó, legyen a hús, de csak zöldségkörettel. A főzelékfélékre én szoktattam rá a családot, ezt még a szülői házból hoztam. Ott volt a kert, és anyukám kora tavasztól főzte a salátafőzeléket, a spenótot... A család fele ezt szerette, a másik fele azt. Nekem nem számított, ha kellett, háromféle ételt is készítettem, hogy mindenki óhaja teljesüljön. Ez egészen addig tartott, amíg el nem vállaltam a minisztériumi megbízatást. A döntést nagy családi tanácskozás előzte meg, valamennyien tudtuk, hogy teljesen új élethelyzetet teremt. És ismét elfogadtuk a kihívást.

Ekkor lett Ön a Kisebbségi Kultúrák Főosztályának főigazgatója.

Igen, közvetlenül a Mečiar-éra után. Nagyon küzdelmes időszak volt, tizenhárom Szlovákiában élő nemzetiséggel kellett kiépítenünk a kapcsolatokat. Szinte állandóan úton voltam, támogatásokról tárgyaltam, és elképesztően sok és sokféle kulturális rendezvényen vettem részt, az eperjesi (rutén) Duchnovič Színház bemutatójától a rimaszombati Tompa Mihály Országos Vers- és Prózamondó versenyen, vagy a Pozsony melletti Dévényújfaluban élő horvátok műsoros estjein át a Sninai Roma Fesztiválig. Gasztronómiai szempontból ennek kétféle vetülete volt. Az egyik a hivatalos programokba beiktatott fogadások, vagy a helyi ételkülönlegességek kóstolója, a másik pedig, hogy odahaza ismét csak változtak az étkezési, pontosabban a bevásárlási és főzési szokásaink. Ami a hivatalos programokat illeti, a munkaebédeket és -vacsorákat kikerültem, ha csak lehetett, úgyis viszonylag rövid idő alatt kellett égetően fontos tervezeteket és egyéb dolgokat megbeszélnünk. Meg aztán nem akartam, hogy később a kedélyes, kötetlen csevegésre hivatkozva valaki netán plusz kiváltságokkal álljon elő... Kötelező fogadás és kellemes gasztronómiai élmény persze így is bőven maradt. Nagyon finom például a ruszinok különleges gombalevese, vagy ahogy ők nevezik, a macsánka. De abból sem lehetett kimaradni, amikor a Roma Fesztiválon rendeztek ételkóstolót. Mivel én a pörköltféléket kedvelem, a roma csirkepaprikást választottam. Érdekes íze volt, mert gombát és szokatlan zöldfűszereket is adnak hozzá. Az egyik Ungváron tartott ukrán—szlovák kulturális vegyes bizottsági találkozón pedig tizennyolcféle, különböző módokon elkészített halból kaptunk ízelítőt. Otthon eközben a férjem vállalta magára a konyhai teendők nagy részét. Főzni olykor egyébként is szokott, a halászlé és a káposztaleves az ő specialitása, hanem a bevásárlást teljes egészében átvállalta tőlem. Ami nem kis szó, mert én legszívesebben a piacon szerzem be a friss zöldséget, a csirkét, a kacsát, a kolbászt, a sonkát, sőt még a házi tésztát is.

Az imént mintha az egészséges étkezésről esett volna szó...

Igen, de be kell vallanom, hogy ilyen értelemben én is csatlakoztam a férjem konzervatívabb ízléséhez. Jön a tél, és a gyermekkori disznótorokra emlékezve nem bírom ki, hogy ne kóstoljam meg a hurkát, a disznósajtot. Amíg a minisztériumban dolgoztam, Imre egyedül járt ki a piacra. Ha véletlenül otthon voltam, mondogatta is, hogy „anyukám, legalább most gyere velem, hogy lássák, még megvagy!” Mostanában már együtt piacozunk, habár ez is nagyot változott, mert a szigorú higiéniai EU-s szabályok miatt sorra szüntetik meg az élelmiszerpiacokat. Szerencsére az ismerős kofák megmaradtak, s ha kell, telefonon rendeljük meg a csirkét vagy a házi tésztát. Mert a tésztafélék is a család kedvenc ételei közé tartoznak. Hosszú ideig én gyúrtam, de már végképp nem futja rá az időmből. Az idő egyébként étkezési szempontból is fontos tényező. Az emberre a korral is rárakódik néhány felesleges kiló, és ehhez jön még a rendszertelen étkezés. A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma 2002. július 1-jétől működik, én négy hónappal később kerültem ide. A minisztériumban még ott bábáskodtam a létrehozásánál. Fiatal intézmény, és mivel a muzeológia, egy múzeum vezetése külön szakma, újra kezdtem a tanulást. Nagyszerű munkatársaim vannak, éppen úgy, mint annak idején a minisztériumban. Nagyon sok kiállítást és egyéb rendezvényt szervezünk, úgy gondolom, hogy a 21. században élő, interaktív múzeumra van szükség. Ehhez viszont ugyanúgy 14-16 órás napi munka szükséges, mint amikor a kisebbségek ügyeivel foglalkoztam. És a szervezetem bizony jelezte, hogy nem lehet egész nap étlen rohanni, este pedig odatérdelni a fehér szerelem elé.

Fehér szerelem?!

Hát a hűtőszekrény! Az ember kinyitja, és pukkadásig teleeszi magát. Én most tértem át Imre fiam kímélő étrendjére. Reggel tejes kukoricapehely joghurttal, délben valami könnyű ebéd, este pedig zöldségfélék, főzelékek. A lényeg az, hogy az ember ne csak egyszer, és főleg ne este egyen sokat, a sonkát és a többi disznótorost pedig csak hébe-hóba kóstolgassa. Mert azért úgy vagyok vele, hogy a joghurt mellett a kolbász és a kocsonya is jót tesz a közérzetemnek.

JARÁBIK GABRIELLA AJÁNLJA

Macsánka

A keleti Kárpátokban kedvelt gombaleves, a nálunk élő rutén, ukrán és roma nemzetiség is a sajátjának vallja.

Hozzávalók: 30 dl tej, 10 dkg sima liszt, 2 doboz tejföl, 2 evőkanál vaj vagy olaj, fűszerek, fekete bors, vegeta ízlés szerint.

A legfontosabb a savanyú káposzta leve, amelyben a gombát, lehetőleg vargányát megfőzzük. Utána a liszttel és a vajjal berántjuk, hozzáadjuk a tejet, tejfölt és fűszerezzük.

Nagyon finom hozzá a burgonyával vagy savanyú káposztával töltött pirog.

Tipp a „dolgozó” háziasszonynak

A csirkemellet beáztatjuk sós tejbe, melybe 2-3 gerezd felszeletelt fokhagymát is teszünk. Előre is felszeletelhetjük és kiklopfolhatjuk, de egész csirkemellet is előkészíthetünk így a főzéshez, sütéshez!

Lezárt edényben (például dunsztosüveg) kb. 7-10 napig tárolható hűtőszekrényben. A munkából hazaérve 3-4 perc alatt átsüthető egy kis vajon, és párolt zöldséggel, zöldsalátával, ananásszal, kompóttal, bármilyen körettel nagyon finom. De ugyanígy pillanatok alatt elkészíthető rántva vagy kínai módon is. Rendkívül ízletes, zamatos, és még kímélő is!