Az athéni a legkeményebb olimpia

Maximális csapásszámmal a célig. Az olimpikonok erejük határáig hajtják magukat.TASR-felvételA rekordok hátterében állandó kimerültség, esetleg genetikai rendellenesség, néhol pedig csalás áll. Adjuk még hozzá Athén hőségét és levegőszennyezettségét, és rádöbbenünk, hogy az olimpiai játékok mekkora fizikai megterhelést jelentenek a sportolók számára. „Az élsport a test diadala a természet törvényei felett, a sportolókat a lehetőségek határaira kényszeríti, és néha a határvonalon túlra is” – írja Nicola Jones, a Nature magazin főszerkesztője a neves tudományos lapban. A sport biológiájának egy része még nem ismert, hiszen senki sem szívesen edz testéhez rögzített hőmérővel és műszerekkel, az viszont biztos, nem mindenki számára adott a lehetőség, hogy élsportoló legyen. Többnyire azok érnek el kiemelkedő eredményt, akik erre genetikai beállítottsággal rendelkeznek. Eero Mäntyranta, az 1964-es téli olimpia aranyérmes finn sífutója például egy erythropoietin génmutációval rendelkezett. Az erythropoietin a vese által termelt hormon, mely stimulálja az oxigént szállító vörösvértestek képződését, és mobilizálja a túltöltött vasraktárakat.

A mai sportolók egyre többet és keményebben edzenek. Roger Bannister, az első ember, aki az egy mérföldet 4 percen belül futotta 1954-ben, napi 35 percet edzett. Ma ez bemelegítésnek is kevés. A túlhajtás azonban minden tíz sportolóból egynél rejtélyes alulteljesítési szindrómát (UPS – Unexplained Underperformance Syndrome) okoz. A tünetei gyakori megbetegedés, általános fáradtság, izomfájdalom, gyomorproblémák. Szinte mindenki felgyógyul az UPS-ből, azonban a főbb sporteseményekre való felkészülést kettétöri, legtöbbször tönkre is teszi. Az UPS okáról eltérő vélemények alakultak ki: egyes teóriák szerint a túlhajtás eredményeképpen a sportolók izmai károsulnak. Az immunrendszer a szövetet ért sérülés kijavítására citokint termel. A citokin azonban amellett, hogy a gyulladást csökkenti, mérsékli az immunrendszer patogén támadó képességét is, így a sportoló védtelenebb a betegségekkel szemben. Az UPS megelőzése egyszerű: az edzések között elengedhetetlen minimálisan a hat óra pihenés.

Sajnos néha élsportolónak lenni halálos lehet. Múlt évben a kameruni focista Marc-Vivien Foé a pályán esett össze, hét hónappal később Fehér Miklós úgyszintén. Mindkettőjüknek örökletes szívbetegsége volt (hypertrophic cardiomyopathy – HCM). A Nature úgy véli, e szívbetegség a hirtelen halál leggyakoribb oka a 30 év alattiak körében. A betegség a szív izomszövetében a normálist meghaladó fehérje felhalmozódás következtében alakul ki. Ahogy a szívizom vastagodik, a szív szabálytalan ritmust vesz fel, és megnő a szívbénulás veszélye. A Nature szerint az emberek 0,1-0,2 százaléka HCM-beteg, évente 1 százalékuk halálozik el. A szív túlzott megterhelése növeli a halál esélyét.

Athénban az olimpiai sportolóknak külső akadályokkal is szembe kell nézniük. A hárommilliós görög főváros Európa egyik legszennyezettebb városa. Különösen két légköri szennyezőanyag aggályos: az egyik az ózon, a másik a levegőben lévő makrorészecskék, mint például a korom. Mindkettő irritálja a tüdőt és asztmatikus tüneteket eredményezhet. Különösen rossz napokon az ózonszint Athénban többszöröse az Egészségügyi Világszervezet (WHO) által ajánlott szintnek. A légszennyezettségnek elsősorban a szabadtéri sportolók, például a kerékpárosok vannak kitéve. Az élsportolók verseny közben percenként akár 150 liter levegőt is képesek átköröztetni tüdejükön, ami kb. tízszerese a normál légzésnek. Ezáltal jobban ki vannak téve a szennyezőanyagoknak. Másrészt mivel légzésük sokkal intenzívebb, a tüdő mélyebb régióiba jut be a káros anyag. Ebből a szempontból még veszélyesebb a 2008-as olimpia, hiszen Peking levegőszennyezettsége háromszorosa az athéninak.

Coubertin báró, a modern olimpiai játékok alapítója, a négyévenként megrendezendő játékok alapelvének az erőfeszítés örömét, a példaképek nevelő értékét és az erkölcsi elvek tiszteletben tartását tűzte ki. E harmadik alapelv, a dicsőség megszerzésének mindenek fölé helyezése miatt, sokszor sérül. Már az ókori görögök is csak a sikert értékelték, kizárólag az elsőt dicsőítették. A győzelem érdekében a csalástól sem riadtak vissza, különösen a megvesztegetésnek volt divatja. A drogok, teljesítménynövelők, doppingszerek használata a sportban nem újkeletű. A múlt század fordulóján élénkítő szerek szedését először a La Manche csatorna átúszásánál jegyezték fel. A dopping fokozatosan terjedt el a versenysportban. Onnantól kezdve, hogy a versenyek a televízión keresztül nagy tömegeket tudtak elérni, a reklámipar is felfedezte a sportban rejlő lehetőségeket. Korábban elképzelhetetlen díjakkal jutalmazták a győzteseket, így az addig baráti szellemben folyó versengések kiélezett küzdelmekké alakultak át.

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság vezetését az 1960-as római olimpián bekövetkezett tragédia, egy dán kerékpáros halála késztette arra, hogy a kérdéssel komolyan kezdjen foglalkozni. Az első doppingvizsgálatokat 1968-ban a mexikói olimpiai játékokon vezették be, 1972-ben Münchenben pedig már az anabolikus szteroidok vizsgálata is megkezdődött. Az elmúlt néhány évtized adatai alapján már azt is tudjuk, milyen mellékhatásai vannak a hosszú távú doppingolásnak. Azokban a sportágakban, amelyekben néhány évtizeddel ezelőtt feltételezhető volt az anabolikus szteroidok rendszeres szedése, feltű-nően sok a krónikus, degeneratív megbetegedés. Különösen a máj, a vese, a tüdő, a szív, és az érrendszer megbetegedései gyakoriak. A sportolók edzenek, hogy teljesítményük jobb legyen. Majd ezután a hormonokkal folytatják, hogy teljesítményük tovább nőjön. Különösen igaz ez a nehézatlétákra (lásd a szlovák Haborák esetét) és a súlyemelőkre. A teljesítmény fokozása ördögi körré válhat, ám amíg a sikert magasra értékelik, addig a nem megengedett eszközök használatát nehéz lesz visszaszorítani. (beleznay, ú)