Anya, a Mikulás be van rúgva!

Különös emberek élnek itt, a part menti faluban. Egykor génjeikbe hatolt, s nemzedékről nemzedékre átöröklődött a zöld folyó szeretete. Mohák, gyógyító növények parányai laknak a lelkükben. Ezek az emberek ismerik a csöndet. Értik a fülemüle énekét a titokzatos májusi éjszakákon. A vének a kertek alá járnak forrásvízért, s békességet visznek haza a csavaros flakonokban. Láthatatlan kötelek köldökzsinórja húzza-rántja ide vissza az elutazókat.

Béla huszonöt évnyi távollét után tért haza. Annak idején újdonsült asszonyával egy közeli kisvárosba költözött. Két jó eszű embert adott a világnak. Később házassága megromlott, hazajött. Úgy ítélte meg, ennyi jár neki: élni ott, ahol élni szeret. A szülői ház épp hogy megüresedett. Egy napon a szerszámos kamrában talált egy szűrcsizmát. A lábbelit alig viselték, ezért megsuvickolta. Munka közben apja járt az eszében: a csizma annak idején neki készült.

Piros orrú, vidám öregember volt. Mókára, csínytevésekre mindig kész. Nevetve viselte az idő múlását, csak az esős napokat nem bírta: ilyenkor iszonyú fejfájás taglózta le. Elvonult a kamra mélyébe, hosszú órákon át ült szótlanul. Az öreg ’58 decemberének második felében tért vissza a hadifogságból. Béla tisztán emlékezett arra a délutánra. Akkor 12 éves volt. Éppen az udvar végében söpörte a havat, amikor zörrent, súrlódott a kiskapu alja a betonjárdán. Az embernek, aki belépett rajta, csontból volt az arca, meredt, szigorú a szeme. Béla nem üdvözölte, nem tartóztatta fel. Bentről visszafojtott zokogás hallatszott. „Hozz még vizet, fát, fiam!” – szólt ki neki az anyja. Buzgón szaladt is tüzelőért, mosdóvízért. A következő napokban a családfő valószínűtlenül soványan és szürkén feküdt az ágy nagy párnái közt. A szomszéd és az orvos leszegett fejjel érkezett hozzá, nem szóltak Bélához egy szót sem. Édesanyja gyakrabban járt be a tisztaszobába; a megvetett ágy sarkában ült, s folytak a könnyei. Apjának gennyes fekélyek borították a lábát, a fagyások hámló foltjai látszottak rajta. Felesége gondosan fürösztgette, illatos dunyhával takargatta az aszott testet, úgy etette, ahogy a madarak táplálják a fiókáikat. Vízben kifőzött kóccal tekerte körül a keléseket, bojtorjánfőzettel borogatta a sebeket, disznózsírral kenegette az ottmaradt nyomokat. Eközben cérnára fűzött mézeskalács csillagokkal, angyalhajjal díszített illatos fenyő állt a szoba sarkában.

Az egyik szűrcsizmában diópálinkával teli üveg lapult. Az öreg már egy évtizede nincs itt; hosszú bőrköténye a szögre akasztva. Bárcsak megihatta volna még ezt – gondolta Béla. Nincs futár, aki utána vihetné. Elképzelte őt az égiek körében, hálóköntösben, sipkában. Piros orral, nevető fogatlan szájjal. Egy alkalommal visszarángatta a halál hídjáról a honvágy; másodjára, itthon megadta magát a halál unszolásának.

Béla hamar végzett a csizma tisztogatásával. A kölcsönkért palást alig takarta a térdét, a hátán is feszült. Fejére fehér parókát húzott, vattacsomók mögé rejtette őszes bajuszát. Gyerekkori pajtása kérte meg, öltözzön Mikulásnak: hatéves csemetéjét kívánta meglepni. Béla anyjáé volt a puttonynak szánt kas; öreg rongyokkal tömte meg, azokra ezüstpapírba csomagolt édességek kerültek. Virgács gyanánt kis köteg rőzsét használt. Az úton hangosan ropogott a lába alatt a hó. Mikor megérkezett, a patyolat konyhácskában már várta őt a kisfiú. Félszegen kihúzta magát, hogy a rég várt vendégre jó benyomást tegyen. A Mikulás kifaggatta őt, intelmekkel látta el. Meghatódott, ahogy a gyerek mutogatta a makulátlanul tiszta lábbelijét. Kiosztotta az ajándékokat, a kisfiú pedig buzgón ígérgette, hogy többé nem lesz rossz. Édesanyja jókat derült a könnyelmű kijelentésen; elégedett volt, minden a forgatókönyv szerint zajlott. Béla-Mikulás jobbnak látta befejezni az alakítást, mert az úton elfogyasztott pálinka hatása a meleg konyhában felerősödött. A kapu felé vette az irányt, csakhogy az egyre távolodott, a járda viszont egyre csak szűkült, végül teljesen eltűnt. Töménytelen hó maradt a nyomában. A Mikulás nagyot terült benne, egy rejtőző farönkben a térdét is megütötte. Csúnya szitkozódásba kezdett a vattabajusz alatt. A kisfiú anyja próbálta felsegíteni, de a nagydarab ember viszszaereszkedett, ezúttal arccal a hóba. A kasból kifordultak a rongyok, a piros sapka messzire repült. „Anya, a Mikulás be van rúgva” – hallatszott a kisfiú hangja félénken, majd egyre harsogóbban, végül nagy kacagásban tört ki. A varázslat végképp megtörni látszott… már csak a ház falain belül maradt sértetlen.