Amikor a tárgyak megtalálnak

Néhány éve baráti társaságban, amolyan mesélgetős délutánon a vidám, tréfás, s olykor kicsit pikáns történetek között elhangzott egy olyan, amelyre máig szívesen emlékszem. Talán azért is, mert nem sokkal később velem esett meg egy hasonló. Racionális gondolkodású embernek tartom magam, s ebből adódóan makacsul törekszem az események és főleg az engem érintő történések ésszerű magyarázatára. ĺgy aztán előfordul az is, hogy szembesülök olyan helyzetekkel, amikor a megmagyarázhatatlanra keresek logikus magyarázatot. A hit szemszögéből nézve bizonyosan létezik is egész egyszerű megoldás. S bár a vakhittel szemben vannak némi fenntartásaim, mégis ezek azok a helyzetek az életemben, amikor határozottan jólesik kicsit hinni.

A harmonika

Barátom nővére, Jutka, gyerekkora óta szerette a zenét. Csodálatos hangokat és ritmusokat csalogatott elő hangszeréből, a harmonikából. Aztán a pályaválasztás során hivatásszerűen elkötelezte magát a zene mellett, elvégezte a konzervatóriumot, ma is zenét tanít. A diákévei alatt újra cserélte régi kedves harmonikáját, amelyet a barátok biztatására és közvetítésével fájó szívvel ugyan, és kicsit elhamarkodottan, eladott, maga se tudta, hogy kinek. Sajnálta a szívéhez nőtt régi darabot. Teltek az évek, megismerkedett egy kedves, zeneértő fiatalemberrel, aki nemcsak a tehetségét csodálta benne, hanem a rendkívül csinos fiatal hölgyet is. És ment minden a maga útján: lánykérés, házasságkötés, összeköltözés. Az ifjú férj dobozai között ott lapult közös otthonukban, rendkívüli örömet szerezve első tulajdonosának, Jutkának, a régi harmonika.

A nagytakarítás

Húsvétra készült a világ, na meg a háziasszonyok. Azok a semmivel sem összetéveszthető első tavaszi napsugarak, amelyek táncra perdítik a lakás rejtett zugaiban megbújó, a hosszú tél alatt szép kövérre hizlalódott pormacskákat, ösztönzően hatnak mindnyájunkra, akinek csak egy kicsit is fontos az otthon tisztasága. Mert a rend, az jó dolog! Csak ne kezdődne akkora felfordulással! S mi, asszonyok olykor már szinte egymással versengve lódulunk neki a tavaszi nagytakarításnak. Időnként komolyabb beavatkozásokat is tervbe veszünk, mint például a festetés, bútor-, esetleg ablakcsere, szinte az őrületbe kergetve vele életünk párját, akinek úgy is nagyon megfelel(ne), ahogy van.

Tömbházunkban már javában folytak az említett munkálatok, amikor a lépcsőfordulóban, pontosan a pinceajtóm mellett, megjelent egy félig-meddig sorsása hagyott régi konyhakredenc felső vitrines része. Amolyan igazi, fából készült, faragott kis rózsácskákkal díszített békebeli darab, amely száz évvel ezelőtt ékessége és szinte nélkülözhetetlen berendezése volt minden takaros kis konyhának. Még a könnyeim is kipotyogtak a látványától, mert egy pillanat alatt képzeletben ott álltam nagyanyám nyári konyhájában. Pattogott a tűz az öreg sparheltben, s mellette ott állt dédnagyanyám ütött-kopott, megszürkült kredence. Csak hasonlított erre. Aztán a következő pillanatban összetört a varázslat, mert a soron következő kép, amely az emlékeim közül előbukkant, már az volt, ahogy nagyapám a városrész bontását megelőző napokban könnyes szemmel, fejszével a kezében, tűzifának aprítja, ez volt az utolsó bútordarab, ami elégett abban az öreg sparheltben. A nyolcadik emeleti csöppnyi garzonba, amit nagyi a lebontott háza helyett kapott, a beépített pléh konyhabútorok mellé már nem fértek be a régi darabok.

Csak álltam ott a pincében. Sokáig. Valami olyan megmagyarázhatatlan erő kerített a hatalmába, hogy semmi másra nem tudtam gondolni, csak azokra a felejthetetlen és soha vissza nem térő gyermekévekre, a lebontott házunkra és utcákra, a megkeserített és házaikból kirakott töpörödött öregekre, szomszédokra, akiknek már csak az emléke lebben fel olykor. Éreztem, üzenetet hordoz ez a szebb napokat látott darab. És tudtam azt is, ez az üzenet most nekem szól.

A kredenc

Megrökönyödve nézett rám a családom, amikor közöltem velük, addig nem nyugszom, amíg ez a szekrényke nem az én erkélyemet díszíti. Kételkedve néztek rám, rendbe van-e velem minden, mert a lakásunkból igyekszem megszabadulni minden kacattól, most meg a pincébe szedem össze valamelyik szomszéd fölöslegessé vált szemetét. Megmosolyogtak, de mert tudták, hogy elég keményfejű vagyok, hagyták, tegyem, amit jónak látok. Miután biztonságba helyeztem a pincénkben, nehogy valami baja essék, kis nyomozás után felderítettem a tulajdonosát. A víz is kivert, amikor éppen nagytakarító és lakásátalakító szomszédaszszonyomtól megtudtam, nem én vagyok az egyetlen érdeklődő. S miközben sikerült túllicitálnom a régiségkereskedőt, ami nem is volt olyan nehéz, elárulta nekem bizalmasan, hogy a konyhaszekrénynek bizony ugyanilyen alsó része is lapul, kicsit rosszabb állapotban ugyan, enyhén pókhálósan, piszkosan és molyosan a pincéjében. Alig bírtam magammal, amikor egymásra került a két bútordarab. Gyorsan rendeztem az anyagiakat, mielőtt még az eladó meggondolhatta volna magát, s zöldcsütörtökön már nyakig porosan vakargattam róla a megszámlálhatatlan réteg mázt. Eszméletlen felfordulást és bűzt csináltam a balkonon, féregtelenítettem a fát, javítgattam a hibákat, s valami egészen vadító színárnyalatot kikeverve újramázoltam és kerti bútorrá varázsoltam az egészet. Nem volt benne sok szakszerűség, de olyan jó érzéssel töltött el a megújulás minden mozzanata, hogy azt se bántam. Ez volt az első olyan húsvétom, amely kézzelfoghatóan és őszintén átérezve valóban a feltámadásról szólt. Egy kor, egy bútor újjászületéséről. És én azt hittem, ez az üzenet.

A közös múlt

Amikor aztán helyére került, s családom is elismerte, talán még sincs nagy baj velem, egy hirtelen jött gondolattal érdekelni kezdett a jövevény múltja. A garzonlakás előző tulajdonosáé volt. Az idős néni meghalt, mielőtt még mi odaköltöztünk. S ma már azt is tudom, szinte ez az egyetlen ilyen darab, amely a hetvenes évek végén, a lebontott és számomra oly kedves városrész házaiból megmenekült. Az a néni sok-sok évvel ezelőtt a szomszédunkban lakott. Gyermekkori barátnőmmel, az unokájával sokszor játszottunk a konyhájában, talán éppen a kredenc mellett.

Ez volt az igazi, csakis hozzám szóló üzenet, egy végleg elveszettnek hitt életérzés feltámadása, ami, ugye, nem lehet csak a véletlen műve?