A trianoni szerződés száz év elteltével – hatályos még egyáltalán?

Gyakran megfeledkezünk azonban arról, hogy a trianoni szerződés nem „csak” történelmi tény és sorsfordító, hanem nemzetközi egyezmény is, így megkötésének nyilvánvalóan máig ható nemzetközi jogi vonatkozásai is vannak. Nemzetközi jogászok mindazonáltal ritkán vizsgálják ezt a szerződést. Persze a két világháború közötti időszak kivétel volt ebből a szempontból, hiszen akkoriban a magyar nemzetközi jogászszakma színe-virága elemezte Trianon jogi vonatkozásait, és elsősorban érvénytelenségét igyekezett bebizonyítani. A hidegháború idején viszont nyilván nem volt tanácsos ezt a kérdést tanulmányozni a vasfüggöny keleti oldalán (csak jórészt néhány történész mert foglalkozni Trianonnal, ráadásul zömmel ideológiai keretek között), míg a nyugatin csak nagyon keveseket érdekelt. A közép- és kelet-európai rendszerváltások és egyéb változások (például új államok alakulása és régiek megszűnése) elvileg megteremtették a trianoni kérdés objektív, érzelemmentes tudományos feldolgozásának lehetőségét, de ekkortól is elsősorban a történészek érdeklődését keltette fel ez az egyezmény. Úgy gondolom, hogy a magyar nemzetközi jogászszakma tartózkodó hozzáállása mögött meghúzódó okok közül elsősorban a téma átpolitizáltságát és ebből fakadóan az elfogulatlan elemző munka megnehezülését kell kiemelni. Trianon darázsfészek, a vele foglalkozó tudóstól a közvélemény politika iránt fogékony része pro vagy kontra állásfoglalást is elvár, ráadásul jó eséllyel a Trianon nyertesének számító, a magyarságot körülölelő társadalmak gyakran nem kellemes érdeklődését is kiválthatja a kutató, ha ezzel a kérdéssel foglalkozik. Emellett Trianonról minden magyar hallott, majdnem mindnek van róla véleménye, és kis túlzással csaknem annyi „Trianon-szakértő” létezik, ahányan magukat magyarnak vallják a világban. Ennek ellenére az egyezmény aláírásának közelgő századik évfordulója remek alkalmat kínál arra, hogy szembenézzünk néhány, a trianoni szerződéssel kapcsolatos jogi, közte elsősorban nemzetközi jogi mítosszal. Tartozunk magunknak azzal, hogy nem kergetünk délibábokat.

Az egyik legnépszerűbb tévhit az Egyesült Államok ratifikációjának hiányával kapcsolatos. Eszerint „a trianoni szerződés soha nem is lépett hatályba, mivel az egyik, úgynevezett Szövetséges és Társult Főhatalom, jelesül az Egyesült Államok nem erősítette meg”. A trianoni szerződést egyfelől a legyőzött Magyarország, másfelől pedig öt Szövetséges és Társult Főhatalom (Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország, Egyesült Államok, Japán), valamint tizenkét további ország mint győztesek írták alá, amelyeket az egyezmény összefoglalóan Szövetséges és Társult Hatalmaknak nevez. A nemzetközi szerződések hatályba lépéséhez (azaz alkalmazhatóságához) általában nem elegendő azok aláírása, mivel ahhoz az úgynevezett nemzetközi jogi kötelező hatályt aláíró államok általi későbbi elfogadása is kell, ami a legtöbb esetben ratifikációval, magyarul megerősítéssel történik. Az aláírás így általában csak annyit jelent, hogy az adott ország egyetért annak a szerződésnek a tartalmával, mint ami az akaratát hűen tükrözi, és emiatt aláírásával a maga részéről hitelesíti, de nem jelenti általában azt, hogy magára nézve nemzetközi jogi értelemben kötelezőnek, vagyis nemzetközi jogi jogokat és kötelezettségeket keletkeztetőnek ismerné el. Ehhez ugyanis szükség van a ratifikációra (vagy a nemzetközi jogi kötelező hatály más módon való elismerésére), amelynek pontos lefolyása államról államra változik, bár azok között nagyon sok hasonlóság is van természetesen. Összességében elmondható, hogy a ratifikáció a legtöbb országban a kormány, a parlament és az államfő együttműködése következtében megy végbe. A trianoni szerződés saját maga úgy rendelkezik, hogy hatálybalépéséhez az volt szükséges, hogy legalább Magyarország és hárman az öt Szövetséges és Társult Főhatalom közül ratifikálják. Erről az eseményről Franciaország, az egyezmény letéteményese (vagyis, amely az adott szerződés eredeti változatát és az azzal kapcsolatban később keletkezett mindenféle dokumentumot őrzi) 1921. július 26-án jegyzőkönyvet vett fel, amely megállapította, hogy a trianoni szerződés Magyarország, Belgium, Csehszlovákia, Franciaország, Japán, Nagy-Britannia, Olaszország, Románia, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, valamint Sziám (mai nevén: Thaiföld) között ugyanaznap hatályba lépett. Néhány hónappal, illetve évvel később további aláíró államok jelezték Franciaországnak és rajta keresztül a többi félnek, hogy megerősíttették a trianoni szerződést. Így tett Görögország, Kuba, Portugália és 1926-ban utolsóként Kína. Néhány aláíró ország esetében bizonytalan, hogy részesévé vált-e egyáltalán a szerződésnek. Panama ugyan ratifikálta, de úgy tűnik, hogy erről elmulasztotta értesíteni a letéteményest, míg Nicaragua ratifikációja könnyen lehet, hogy elmaradt. Gyakorlati szempontokból talán érdekesebb ennél Lengyelország, amely valószínűleg részben Magyarország iránti szimpátiájából nem erősítette meg a trianoni szerződést. Az Árva és Szepes megyékből később hozzákerült összesen huszonnégy, többségében gorál nyelvjárást beszélő település sorsa nem a trianoni szerződés alapján, hanem az 1920-as évek csehszlovák–lengyel rendezése eredményeképpen dőlt el. Végül, az Egyesült Államok valóban nem ratifikálta a trianoni szerződést, ehelyett Magyarországgal külön, kétoldalú békeszerződést kötött 1921-ben, de ennek elsősorban amerikai belpolitikai okai voltak. A Szenátusban ekkor már republikánus többség volt, amely nem értett egyet Wilson elnök külpolitikai törekvéseivel. A republikánusok elsősorban a Nemzetek Szövetségében (Népszövetség) és más nemzetközi szervezetekben (például Nemzetközi Munkaügyi Szervezet) való amerikai részvételt ellenezték, és nem akartak túlzottan belefolyni az európai országok ügyeibe. Emiatt azt sem akarták, hogy jogi értelemben az Egyesült Államok egyike legyen az új európai politikai határokat garantáló nagyhatalmaknak. Nemcsak Trianont nem támogatta hát az amerikai Szenátus, hanem a többi I. világháború utáni olyan „társbékét” sem, amely tartalmazta a Nemzetek Szövetsége Egyezségokmányát és a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet Alkotmányát. Az amerikai ratifikáció hiánya azonban nem akadályozta meg a trianoni szerződés hatálybalépését, ami aláírását követően valamivel több mint egy évvel meg is történt.  

Az amerikai ratifikáció hiánya jelentőségének túlértékelése mellett sokan hiszik azt is, hogy a trianoni szerződés hatályba lépett ugyan, de egy bizonyos idő (például 100 év) elteltével úgymond automatikusan „lejár”. Nos, a trianoni szerződést határozatlan időre kötötték, ha nem így lett volna, akkor egyértelműen beleírták volna a szövegébe, hogy például „száz év elteltével a szerződő felek felülvizsgálják annak szabályait”, de nem így történt. Ennélfogva az egyezménynek nincs „lejárata”, nem fog száz év elteltével „megszűnni”, annak bizonyos szabályai most is hatályban vannak, és semmilyen titkos záradék sincs, amely a „lejáratra” vonatkozna.

Ugyanígy sokan gondolják azt is, hogy a trianoni szerződés esetleg azért nincs már hatályban, mert a II. világháború után Magyarországgal kötött 1947. évi párizsi szerződés hatályon kívül helyezte. Ez így nem igaz. Egyrészt, az 1947. évi párizsi békeszerződés egyáltalán nem említi az 1920. évi trianoni szerződést. Ezt nem is igazán tehetné meg, mivel a két békeszerződés szerződő feleinek köre nem teljesen azonos. Gyakran elfeledkezünk arról, hogy a békeszerződések legfontosabb jogi funkciója a hadviselő felek közötti hadiállapot megszüntetése és a béke létrehozása. Ha az 1947. évi párizsi békeszerződés egy az egyben hatályon kívül helyezte volna az 1920. évi trianoni szerződést, akkor Magyarország és Japán között például újra beállt volna emiatt a hadiállapot? Hiszen Japán (és néhány más ország) nem részese az 1947. évi párizsi békeszerződésnek, a trianoninak viszont igen. Az tény ugyanakkor, hogy olyan országok is vannak, amelyek mindkét egyezménynek részesei, a köztük és Magyarország viszonyában a trianoni szerződés csak annyiban alkalmazható, amennyiben ezt a később kötött 1947. évi párizsi békeszerződés szabályai lehetővé teszik. Magyar–brit viszonylatban például (hiszen a két ország között mindkét világháborúban beállt a hadiállapot) az esetek többségében az 1947. évi párizsi békeszerződés szabályai lesznek irányadók, hiszen ez a szerződés keletkezett később. A határkérdés viszont kivétel ebből a szempontból, ráadásul az 1947. évi párizsi békeszerződés ezzel kapcsolatban úgy rendelkezik, hogy a legtöbb szomszédjával kapcsolatban Magyarország határai megegyeznek az 1938. január 1-jei államhatárokkal. Vagyis, a trianoni szerződés által meghatározott, illetve azt követően 1938. január 1-jéig néhány ponton módosított (soproni népszavazás, Somoskő és Somoskőújfalu Magyarországhoz csatolása stb.) határvonal maradt Magyarország államhatára a II. világháború után. Az 1947. évi párizsi szerződés ezen csak néhány esetben változtatott, így az úgynevezett pozsonyi hídfő települései közül hármat (Oroszvár, Dunacsún, Horvátjárfalu) Magyarországtól Csehszlovákiához csatoltak, illetve a Felvidék keleti része, a korábban Ruténföldnek vagy Szlovenszkó mintájára Ruszinszkónak is nevezett, ma már Kárpátaljának hívott régió nem Csehszlovákiához került vissza, hanem a Szovjetunió része lett. Magyarország többi államhatára 1947 után változatlan maradt (nem számítva ide a határfolyók medrének változása miatti kisebb kiigazításokat), és ezen Jugoszlávia, Csehszlovákia vagy a Szovjetunió felbomlása sem változtatott, mivel a „szerződésekben való államutódlásról szóló 1978. évi bécsi egyezmény” értelmében az államutódlás (vagyis ebben az esetben a független Szlovákia, Ukrajna, Szerbia, Horvátország és Szlovénia megalakulása) nem érinti a nemzetközi szerződésekkel megállapított államhatárokat. Magyarul, az újonnan alakult államok a nemzetközi jog szabályai alapján megörökölték az elődállamok határait. A kép teljessé tételéért meg kell említeni, hogy a két világháború között a magyar határokat módosító választottbírósági döntéseket („I. és II. bécsi döntések”) már az 1945. évi moszkvai fegyverszüneti egyezmény semmisnek mondta ki. Ez azt jelenti, hogy nemzetközi jogi értelemben úgy kell tekinteni, mintha meg sem történtek volna, míg az 1947. évi párizsi békeszerződés megerősítette a fegyverszüneti egyezmény vonatkozó rendelkezését.

Talán a legnagyobb tévedés a trianoni szerződéssel kapcsolatosan, hogy ma már nincs is hatályban. Viszont az tény, hogy különböző okok (például: a körülmények lényeges megváltozása, teljesülés, vagy egyszerűen az úgynevezett normarontó szokás jelensége) miatt ma már csak a Magyarország határaira vonatkozó II. fejezet és a Nemzetközi Munkaügyi Szervezetet létrehozó XIII. fejezet, valamint néhány ezeken kívüli, például a hadisírok gondozására vonatkozó rendelkezés maradt hatályban száz év elteltével az összesen tizennégy fejezetre osztott egyezményből. Természetesen a ma is alkalmazandó fejezetek rendelkezései is módosultak valamelyest az idők során, de ez nem jelenti az egyébként rendkívül összetett és sok kérdéssel foglalkozó, valamint nagyon hosszú, 364 cikkből álló szerződés hatályának teljes megszűnését. Ma is velünk él tehát, igaz, már csak bizonyos részei jelentenek Magyarországra kötelezettséget. Ha ez nem volna elég bizonyíték, a rend kedvéért meg kell jegyezni, hogy mind Magyarország, mind a vele szomszédos országok a mai napig hatályban lévőnek tekintik a trianoni szerződést. 

Tóth Norbert
Egyetemi docens, Nemzeti Közszolgálati Egyetem (Budapest)