A napszemüveges férfi

A kisvárosba új papnak kellett érkeznie. A híre, mely megelőzte, igen kedvező volt, középkorú, rokonszenves embert ígért, így aztán nem csoda, hogy már nagyon várták a hívek, hiszen hosszú ideje, hogy a szomszéd falu káplánja járt hozzájuk helyettesíteni. Ám amikor az újonnan kinevezett pap először lépett hívei elé, azok szinte megrökönyödtek, azt kellett látniuk ugyanis, hogy el van csúfítva az arca. Jobb oldalán mély sebhely húzódott a szemhéjától egészen a szájáig, hosszan, csúnya, már-már groteszk grimaszt alkotva. Egy véleményformáló aszszonyság a templom előtt teli szájjal ki is mondta a kérdést: Bírunk majd egyáltalán nézni rá? Vasárnapról vasárnapra? Nap mint nap?

Rosszindulatú pletykák kezdtek szárnyra kapni. Hogy állítólag egyszer, amikor ittas volt... Nem, nem, nem volt ittas – állították más, garantáltan biztos forrásból –, hanem fiatalon egy heves verekedésbe keveredett... Megint mások szerint így született, s éppen azért lett pappá, mert sehová sem kellett ilyen ábrázattal... Ennek a buta pletykabeszédnek egy napszemüveges férfi vetett határozott véget, amikor közvetlenül a vasárnapi mise előtt váratlanul a mikrofonhoz lépett: „Vak vagyok – kezdte –, viszont remekül hallok. Hallottam ezt a sok ostoba rágalmat is, amit itt összehordtak. Csak, hogy tudják: öt évvel ezelőtt, amikor a vakok intézetének épülete megrongálódott, lezuhant az egyik erkélyrész, éppen a maguk papja volt az, aki engem az utolsó pillanatban kihúzott a betontömb alól. Mikor már elérte a kezemet, hirtelen meg kellett, hogy rántson, s akkor döfte át az arcát egy, a roncsból kiálló hegyes acél. Térjenek már észhez! Se nem részeges, se nem heves kocsmai verekedő, de még csak nem is komplexusokkal küszködő férfi, hanem hős, a kellő pillanatban cselekvő ember az, aki itt áll, és maguknak a szentmisét szolgáltatja – mondta a vak, majd levette szemüvegét, és kenetteljesen befejezte –: és ha találkozásaink alkalmával a lelki atya megengedi, ujjaimmal végigtapogatom arcán a heget, közben a szívem telve hálával, hiszen miközben az én életemet mentette, azt akkor szerezte. Az a sebhely tehát az ő áldozatos, cselekvő szeretetének tanújele...”

A hívek úgy ültek, mint akiket odaszögeztek. Némelyek szégyenkezve, hogy maguk is terjesztették a csúnya pletykát, mások azért, hogy felültek neki. S mikor aztán a pap megjelent az oltár előtt, hirtelen mindenki másként tekintett rá. A sebhelyes arc látványa egyszerre nem tűnt elviselhetetlennek. Már ismerték a történetét. Az áldozat szimbóluma az a heg, egy másik ember életéért cserében egy maradandó nyom.

Ezen a különös napon éppen hitetlen Tamás története volt az evangélium, az, amelyet ezen a vasárnapon, holnap is felolvasnak a templomokban. Tamásé, aki szintén meg akarta tapintani Jézus sebeit, hogy azután elismerje őt Istenének és Urának. A sebhelyes arcú pap is kifejtette hívei előtt prédikációjában, hogy mit is élhetett át Tamás a Jézus testén szögek és kopják ütötte lyukak láttán. Talán szégyenérzete támadt, úgy érezhette, neki is része van benne, amiért ostobán megfutamodott a kereszt elől. Talán hálát érzett, amiért a Mester őérette is meghalt, az ő kudarcáért. És minden bizonnyal hitének elmélyülését is jelentette ez a pillanat, hiszen azok a sebek a halál valóságos bizonyítékai voltak, ugyanakkor a feltámadáséi is egyben. „Jézus halála Isten szeretetének mérőfoka – fejezte be a pap a beszédét –, Jézus feltámadása pedig ennek a szeretetnek a végső győzelmét jelenti...”

A hívek, mint még soha, feszülten figyelték lelki atyjukat. Tekintetüket a sebesült arcra szegezve érezni kezdték, hogy szintén ebből az isteni szeretetből sugárzik valami. Bár ők csak a tekintetükkel érintették, hirtelenjében mégis mélységes hálát éreztek. Mégpedig az új papjuk iránt, aki megmentett egy emberéletet. Isten szolgája iránt, aki biztosan igyekszik majd bennük is feléleszteni, megmenteni és gyarapítani a lelki életet.

A szerző római katolikus pap