A múlt értékei az unokák szemében tükröződnek

Számára egyszerűen természetes a mintegy 1200 lelket számláló falu hagyományainak, tárgyi emlékeinek felkutatása és bemutatása, a közösségben és a közösségért való létezés. S hogy emellett édesanyaként, nagymamaként is nap mint nap még a mindennél is egy kicsivel többet tegyen szeretteiért. Már amikor először látogattam el a dunamocsi Falumúzeumba, megértettem, miért járnak a csodájára határon innen és túl. Szeginé Sánta Ilona – a község Icája, Icukája – ugyanis olyan szakértelemmel rendezte be az egykori jegyzői lak, majd községháza mintegy százéves, felújított épületének termeit, hogy az egy belevaló, diplomás néprajzkutatónak is becsületére válna. Miközben neki magának mozgalmas élete során halvány lehetősége sem volt közelebbről megismerkednie az etnográfia tudományával. A tudásvágy egyszerűen vele született.

„Örökké százon pörgök! – nevetett, amikor rákérdeztem, műkedvelőként hogyan győzi a népművelői munkát. – Meg aztán, tudja, több készséges segítőm is van faluszerte. A polgármester úrra, Asbóth Sándorra mindig számíthatok, de hiba lenne kifelejteni Lajos Andrást, aki már harminc éve a helyi Csemadok elnöke, Szalai Margitkát, a könyvtárosunkat vagy akár Mellék Emíliát, aki nyolcvanévesen is friss és aktív tagja a dunamocsi Vadvirág hagyományőrző csoportunknak. Én azt vallom, hogy egy fecske nem csinál nyarat. Ha támad egy ötletem, a falu boldogabbik része kiáll az ügy mellett. ĺgy tudtam az utóbbi időben két kézimunka- és játékkiállítást, illetve még néhány további helytörténeti vonatkozású tárlatot rendezni a kultúrházban. De ebben nemcsak az a dicséretes, hogy az emberek kölcsönadják a féltve őrzött régi, személyes, családi emléktárgyaikat, a megsárgult dokumentumokat, hanem hogy vasárnaponként soha nem üres a kiállítóterem. Benéznek a fiatalok, az idősebbek, beszélgetünk egy kicsit, s amíg a gyerekek két fagylalt között végignézik a kiállított holmikat, elmesélem nekik, hogy melyik mitől érdekes, miről nevezetes.”

Szeginé Sánta Ilonának mindehhez van még egy további segítője is, a lánya, szintén Icu, aki jogosan büszke az édesanyjára, ám kicsit árnyalja is a képet.

„Anyuban eleinte nagyon kevesen hittek. Már több teremre való régiséget összegyűjtött, tele volt velük a kultúrház használaton kívüli öltözőterme és folyosója. És hát a legtöbb holmi piszkos volt, rozsdás, törött, foghíjas. Ő végtelen türelemmel tett rendbe mindent, azután öt év után egy szép napon kérte, hadd állítsa ki a kollekciót.”

„A lányomon kívül két hétig nem engedtem fel senkit – bólintott rá Icuka –, vele osztályoztam a holmikat. Március 15-ére készültünk a meglepetéssel. Kicsit izgultam, de a kiállítás akkora sikert aratott, hogy azután

a falumúzeum ügye már zöld utat kapott.

Azért nem tájháznak rendeztem be, mert az épület nem jellegzetesen régi parasztház. Meg aztán nem is rakhattam volna bele mindent, csak egy adott kor használati tárgyait. ĺgy viszont a régi faluközösség kultúrájának fejlődését bemutatva minden Dunamocshoz kapcsolódó dokumentum helyet kapott.”

A kérdésre, hogy ő maga mikor kapott kedvet a gyűjtéshez, egy gyermekkori emléket idézett fel: „Magam sem tudom miért, de világéletemben vonzódtam a régi tárgyakhoz. Nekem még egy csorba cseréptál, egy megsárgult korcos pentő is mintha mesélne. Tizenkét éves lehettem, amikor egyszer Lucázni indultam a többiekkel. Kértem a nagyanyámat, hogy adjon valamilyen régi ruhát maskarának. Ő pedig odaadta a saját menyasszonyi ruháját. Dunamocson körülbelül 1920-ig fekete menyasszonyruhát viseltek, de gyönyörű szépeket ám, csipkével, kalárissal díszítve. Nagyanyám ruhája annyira megtetszett, hogy eltettem, őrizgettem. Érdekeltek a régi holmik, a helytörténeti dokumentumok. Szóval én a mai múzeum gyűjteményét vagy harminc éven át szedegettem össze, őriztem ládákban.”

A falubeliek legalább annyira büszkék Icukára, mint ő arra, hogy elfogadták, tisztelik a munkáját. „Már kislány koromban megismertem az élet árnyékosabb oldalát. Édesanyám családja gútai, én magam is ott születtem. Hatéves koromban költöztünk Dunamocsra, édesapám szülőfalujába. Itt kezdtem el iskolába járni, az első osztályt még szlovákul, mert a magyar iskola csak másodikos koromban nyílt meg. Sajnos csakhamar jött a szomorú dátum: kilencéves koromban meghalt az édesanyám. Árván maradtunk Béla öcsémmel. Ő három esztendővel fiatalabb, mint én, és hát sokáig bizony magam gondoskodtam róla. Apám azt megelőzően nem talált itthon munkát, és Csehországba járt dolgozni. Dunamocs köztudottan a vízimolnárok faluja, a nagyapám is, a nagybátyáim is mind molnárok voltak. Apám viszont pék lett, Komáromban tanulta ki a mesterséget. Édesanyám halála után hazajött, és jó ideig a kanális szabályozókkal dolgozott. Végül is sikerült elhelyezkednie a bátorkeszi pékségben, s amikor az megszűnt, a komáromi kenyérgyárba került. Onnan ment nyugdíjba. Az én gyereksorsomat nagyon megváltoztatta, hogy anya nélkül maradtam. Tízéves koromban már magam főztem, apai nagyanyám leírta nekem, hogyan kell elkészíteni az olyan egyszerű ételeket, mint a paprikás krumpli, a bableves. A libát úgy tömtem, hogy ráültem a hátára. A nagyobb munkákban, mint amikor meszelni kellett, a mocsi mellett a gútai nagymamám is eljött segíteni, de hát a mindennapi háztartást mégis csak magamnak kellett vezetnem.”

Icuka kis keserűséggel a hangjában beszélt arról is, hogy bár kitűnő tanuló volt, egy komoly betegség miatt félbe kellett hagynia Tallóson a könyvelői középiskolát. „Kollégiumban laktam, és mert nagyon rossz volt a közlekedés, csak kéthetente jártam haza. Késő őszszel egyszer órákat kellett várni az autóbuszra a Hetény melletti állomáson. Megfáztam, kétoldali tüdőgyulladást kaptam. Hétfőn még visszamentem az iskolába, de nagyon rosszul lettem, vizes lepedőbe csavargattak, hogy levegyék a lázamat. Az orvos éppen szabadságon volt, hát úgy láttak el, ahogy tudtak. Úgy-ahogy rendbejöttem, de a soron következő kötelező orvosi szűrővizsgálaton kiderült, hogy homály maradt a tüdőmön. Csaknem egy évig voltam szanatóriumban Šumperk mellett. Úgy kikezeltek, hogy a mai napig még csak nem is köhintek, csehül is folyékonyan megtanultam, hanem arra jöttem haza, hogy az iskolában a másfél éves lemaradást már nem tudom behozni. Újrakezdeni pedig nem volt lehetőségem, mert apám közben a nevelőanyámmal nekiállt építkezni, ráadásul megszületett a kisöcsém is, és egy kereset már akkor sem volt elég,

el kellett hát mennem dolgozni.

Karván, a szőlészetben voltam hat évig. Beletörődtem, és megtanultam a szőlőmunkáknak minden csínját-bínját. 22 évesen férjhez mentem, Szegi Tiborral gyerekkorunk óta ismertük egymást, szomszédok voltunk. Ő gépészeti ipariskolába járt, hosszú évekig Pozsonyban dolgozott. ĺgy amikor jöttek a gyerekek, megint csak rám maradt minden, a házimunkától a gyereknevelésig. De nem bántam, már hozzászoktam. Húsz éven át varrónő voltam, szinte ki sem tettem a lábam otthonról. Rengeteg ruha került ki a kezem alól, rengeteget éjszakáztam. A gyerekek pedig közben felcseperedtek. Icu lányom építészeti szakközépiskolába járt, Tibor fiam géplakatosnak tanult, de ma már vállalkozóként keresi a kenyerét, kovácsoltvas kerítéseket készít. S hogy ne szakadjon meg a hagyomány, ő a helyi horgászszövetség elnöke is. Mindkettőjüknek van családja. A fiam Csehországból nősült, Orlováról, és nagyon aranyos menyem van. Idejött feleségnek, gyönyörűen megtanult magyarul, s a két unokám amellett, hogy a cseh nyelvtudásuk is tökéletes, magyar iskolába jár. Dani 17 éves, Denisza 13. A „cseh mamáék” is gyakran ellátogatnak hozzánk. A lányom is itt maradt Mocson a párjával, Sándorral. Náluk két fiúunokának örülhetek. A nagyobbik, Lajos Tamás már felnőtt, 22 éves. Komoly futballista, tavaly őt választották a járás legjobb góllövőjének. A kisebbik fiuk, Lajos Máté 13 éves. A férjemmel ugyan húsz évnyi házasság után szétváltak az útjaink, de a mai napig jóban vagyunk. Ha mondjuk nagytakarítani kell, a lányommal és a menyemmel összekapjuk magunkat, és megyünk hozzá. Mert én voltam az, aki otthagytam a házat, mindent. Hogy miért? A volt férjem teljesen más habitusú ember, mint én. Nemigen tudta elfogadni, hogy belevetettem magam a közösségi munkába. Én meg, aki világéletemben a magam ura voltam, húsz évi varrónősködés után úgy éreztem, valami többet is tehetnék. Hat évig még szakácsnősködtem is, megesett, hogy százhúsz emberre főztem a Jednota szövetkezet vendéglőjében. Munkásokra, nyugdíjasokra. Amikor az étterem megszűnt, a saját nyugdíjamhoz még hiányzott három év. Akkor lettem a közmunkások koordinátora.” Hanem ez már majdnem a történet vége, hiszen a szépen gondozott köztéri parkok még ma is magukon viselik Icuka keze nyomát.

A legelső lépés az volt,

amikor annak idején két cseperedő gyermeke belépett a helyi citerazenekarba, amely a dunamocsi énekkart kísérte. Icukát már előzőleg is kérlelték, hogy csatlakozzon az énekkarhoz, de ő mindig az elfoglaltságaira hivatkozott. „Olyan voltam, mint a kotlóstyúk, a csibéim körül forgott az életem. Ez ma sincs másképp, el sem tudok képzelni egyetlen olyan napot sem, amikor nem hallok felőlük semmit. A gyerekeim végül rávettek, hogy lépjek be az énekkarba. Ez 1979-ben volt. Tíz évvel később vettem át a csoport vezetését. Akkorra azonban már hagyományőrző folklórcsoporttá alakultunk. Mi lettünk a Dunamocsi Vadvirág. Együtt találtuk ki a nevet, és van saját zászlónk is, amelyet egy éjszaka alatt hímeztem ki. Ezt visszük magunkkal mindenhová. Sokfelé hívnak, évente több mint húsz fellépésünk van. Jómagam szerkesztem színpadra a műsorokat, a Dunai mosást, a Vízimolnárságot, a Gyereklakodalmast, legutóbb pedig A vetéstől az aratásig címűt és a Kukoricafosztást. Összeválogatom a verseket, megírom a szövegeket. Én magam is megéltem gyerekkoromban, végigcsináltam a nagyanyámmal. Együtt léptünk fel a citeraegyüttessel, az elsők között voltunk, akik zenés-citerás folklórműsort készítettek. Annak idején Gombaszögön nem is tudtak bennünket besorolni, még nem volt ilyen kategória. De a különdíjat azért elhoztuk. Ma már az unokákat is be-beszervezzük, és öröm látni a szemükben az érdeklődést. Sajnos a csoport tagjainak nagy része rég átlépte a nyugdíjkorhatárt. Ám szívvel-lélekkel dolgozunk, az alapító tagok lassan harmincöt éve járnak minden hétfőn a próbákra.”

Icukának nem csak a szervezőképességét, a munkabírását, az örökös derűjét csodálják. A kertje-háza előtt sem lehet úgy elmenni, hogy meg ne torpanjon az ember. A csinos kis lak tavasztól őszig valóságos virágerdő közepében áll, az arra vetődő külföldi turisták is szívesen fényképezik. Rejtély, hogy mikor van ideje mindezt rendben tartani. „Igaz, ami igaz, leginkább csak reggel meg este vagyok idehaza. Ezt a házat az elmúlt húsz év alatt alakítottam magamhoz. Sokszor megkérdezik, hányféle virágom van. Még nem jutottam hozzá, hogy megszámoljam. Reggelente megetetem a két cicát, Morzsi kutyámat és a halakat. Aztán esetleg én is bekapok valamit, utána megyek a kultúrházba, benézek a múzeumba. Megcsinálom, amit kell, és futok a lányomékhoz főzni, mivel ő egy elektronikai beszállítóüzemben műszakozik, ráfér a segítség. Levizitelek a fiaméknál is, és már itt is a délután. Hazafelé ismét benézek a kultúrházba, mert örökké van valami, gyűlés, előadás, a kiállított anyagot vinni-hozni kell. Esténként szoktam új programterveket szőni, olvasgatni. Megvarrtam a népviseletes babacsalád ruháit is, az egyik a múzeumban van kiállítva, a másik család pedig Szobiné híres babakiállításával járja a világot. Igaz, ilyesmire főleg télen jut időm, mert addig a ház körül is mindig akad tennivaló. Tizennégy gyümölcsfáról szüretelek, az unokáknak mindig van lekvár és befőtt csemege.”

Azt mondják, az embereknek önmaguknak kell megszervezniük a saját közösségüket. Ehhez kellenek azok, akiket össze lehet fogni, de kell olyasvalaki is, aki összefogja őket. Dunamocson ez idő tájt megvan a kettős akarat. És hozzá egy példaértékű munkát végző asszony...