A megítélés két pólusa

Március 14-ét a szlovák történetírás rendszerint kétféleképpen ítéli meg: az egyik megközelítésmód szerint az önálló szlovák állam megalakulása a nemzetfejlődés szerves része, míg a másik, objektívebb egyértelműen leszögezi, hogy 1939-ben hitleri bábállam jött létre.

Az előbbire egy korabeli példát hozunk: „Pontosan 12 óra 8 perc volt, amikor a szlovák nemzet törvényesen megválasztott képviselői fölálltak helyeikről, hogy dr. Martin Sokol házelnök kérdésére, támogatják-e az önálló szlovák államot, egyhangúlag igennel feleljenek. Az egész országgyűlés által énekelt Hej, Slováci kezdetű szlovák himnikus ének tudatta, hogy a szlovák nemzet ezeréves szolgasors után az önálló szlovák államban újra szabad nemzetté vált. A Propagandahivatal főnöke, Alexander Mach képviselő rádión keresztül ezt a történelmi eseményt a nemzet egészével tudatta, amely kitörő lelkesedéssel fogadta új élete hajnalát” (František Hrušovský: Slovenské dejiny. Matica slovenská, 1939, 432. oldal)

Ľubomír Lipták történész egyértelműen utal a német függésre:

Szlovákia önállóságának megszavazásával az országgyűlés engedett annak az ultimátumnak, amelynek már akkor csak a kilátástalan és rövid ellenállás lehetett volna az alternatívája: az autonóm kormánynak a Duna-híd melletti épületben volt a székhelye, a ligetfalui parkban német csapatok állomásoztak. A „kisebbik rossz” tipikus példája volt ez, s ha paradoxonnak tűnik is, a közvetlen megszállás vagy a több szomszéd közti felosztás helyett az országgyűlésnek az önállóságot kellett választania. Az a bizonytalanság, amely az ilyesfajta, diktátum alapján kinyilvánított, idegenek által megtervezett és a testvérnemzet önállóságának elvesztését is foltként magán viselő önállóságból fakadt, magára az országgyűlésre is sötét fellegként telepedett: a képviselők többsége lehajtott fővel, borús gondolatokkal távozott az ülésteremből” Ľubomír Lipták: Slovensko v 20. storočí, Kalligram, Pozsony, 1998, 178. oldal) (kár)