„A képek mindent elmondanak rólam”

„Amikor eluntam a magányt, beköltöztem ebbe az öregotthonba”A szerző felvételeA kínai tájképről tudni kell, hogy megalkotására csak az képes, akit még nem rontott meg a világ, vagy aki már kívül áll mindazokon a dolgokon, amelyek a világhoz való kötődést hordozzák magukban. Elsajátítani ezt a képességet nem lehet, csakúgy, ahogyan képtelenség megmaradni gyermeknek, vagy lehetetlen az évtizedek bölcsességét időnek előtte megszerezni. A hallgatag szemlélődés során szerzett tapasztalat teszi a kínai tájképfestőt a változó világban megrögzülő pillanat művészévé.

Rövid, fura párbeszéd

Mit mondhatnék én magának, hiszen soha nem voltam a szavak embere – tanácsolt volna el a nyolcvanhat éves Horváth Ilona, amikor betoppantam a pozsonyi Pažítková utcai idősek otthonába.

Hát..., csak úgy, beszélgessünk. Láttam a képeit a belépőcsarnokban.

És maga... festőművész?

Á, dehogy. Műkedvelő vagyok, és arra gondoltam, amikor megláttam a tájképeit, hogy akinek van türelme ilyesmit festeni, az egészen biztos, sok türelemmel és megfigyelőképességgel megáldott ember. Az ilyen pedig mindig tud miről mesélni.

Türelem, az tényleg kell hozzá; a baj csak az, hogy nem igazán szeretek beszélni. Remetének meg bujdosónak is tartanak olykor, vagy felteszik a kérdést, hogy miért kerülöm a társaságot... De tudja, úgy van az, hogy amikor jön az ihlet, dolgozni kell, nincs helye a beszédnek. Hiszen Wagner is megmondta, hogy az alkotó ember onnan, felülről kapja az energiát...

A gyermekkor

Olyan voltam én is csak, mint a többi gyerek – áll rá a beszélgetésre végül is Ilonka néni –, huncut, csintalan, játékos. Tizenhatban születtem egy kis faluban, amelyik hol a Lévai, hol meg az Érsekújvári járáshoz tartozott. Tizenkilencben lett vége az első világháborúnak, akkor én csak hároméves voltam, így nem sok mindenre emlékszem. Talán csak arra, hogy az édesapám, akit besoroztak katonának, arra figyelmeztetett bennünket, lövöldözés, bombatámadás esetén kucorodjunk a földre a sarokban. Ezt sokszor elmondta, és bár nem értettem a dolgot, szót is fogadtunk. Aztán ez mentette meg az életünket, amikor az aknarobbanást követő légnyomás kivágta az ajtót, és a ház tele lett repeszszilánkkal. Négyen voltunk testvérek, és ilyenkor úgy összebújtunk, mint a szegény aszszony malacai. Aztán emlékszem még a katonákra, akik tűvé tették az udvart, a padlást, a házat, katonaszökevényeket keresve. Tizenkilencben véget ért a háború, és a felnőttek abban bíztak, hogy minden rendbe jön, de nem úgy lett. Nem volt munka, a szegénység egyre jobban gyötörte a vidéket, sokan elköltöztek a városokba. Én pedig iskolába mentem – mégpedig szlovák nyelvűbe, mert ukázba volt adva, hogy mindenkinek meg kell tanulnia az államnyelvet.

Az iskolás évekről nincs sok szép emlékem. Nem a nyelvvel, hanem – mint a „művészlelkeknek” általában – a matematikával voltak gondjaim. Nem tudtam megtanulni számolni, és ez ma sem az erősségem. Valahogy túl idegen nekem a számok világa, hideg, embertelen. Mondta is a tanító úr, hogy így aztán semmi sem lesz belőlem. Én meg replikáztam, mondván, hogy majd olyan helyre megyek dolgozni, ahol nem kell számolnom. Na, igen nagyot tévedtem. Az első munkahelyemen ugyanis pénztárosnő voltam. Tekertem a számológép karját, este pedig még a borravalót is leadtam, nehogy hibát találjanak a munkámban. Meg is becsült érte a főnököm.

A nagybetűs élet

Hát az nem kímélt – fűzi tovább története szálát némi töprengés után Horváth néni. – Annyi időnk sem volt, hogy feleszméljünk az első világégés borzalmaiból, és máris nyakunkon volt a második. Ez borzalmasabb volt, mivel már felnőttként kellett átélnem. Hiszen tudja: a gyerek még másként éli meg a dolgokat, más ragadja meg a figyelmét, és ha érzi, hogy vigyáznak rá, a legnagyobb borzalmakra is másképpen tekint.

A férfiakat ismét elvitték a háborúba, mi pedig gürcöltünk, hogy a megélhessünk. Hál’ istennek, már akkor is olyan volt a természetem, hogy inkább tettem a dolgomat, mint beszéltem. És vártunk türelemmel, egyre csak azt lestük, mikor jön hír, üzenet a frontról, hogy hol vannak, élnek-e még a szeretteink... Aztán negyvennégyben tudatták velünk, hogy a bátyám hősi halált halt; gránátszilánk végzett vele. Nehéz volt megszokni a gondolatot, hogy többé nem jön haza, nem beszélgethetünk el együtt, ő ugyanis hasonló beállítottságú volt, mint jómagam. Később azonban kaptam helyette egy megértő társat, a megboldogult férjemet, és az idő is csillapította a fájdalmamat.

A férjem nagyon művelt, kissé talán bohém művészember volt. És nagyon sokoldalú. Ekkor már Pozsonyban éltünk és dolgoztunk; ő mutatta meg a film világát, és olyan emberekkel ismerkedtem meg, akikről azelőtt csak hírből hallottam. Annyira összenőttünk az idők során, hogy gyakran csodálkozott is, amikor kitaláltam a gondolatait. „Honnan tudod, hogy mit akartam?” – kérdezte gyakran, amin persze csak mosolyogtam. Hát hogyne tudtam volna, amikor ő volt számomra a legfontosabb, mert gyerekkel nem áldott meg a teremtő! Festett, hegedűn játszott, orgonált a templomban, naplót vezetett – egyszerűen nagyon sokoldalú volt. De elment ő is; elvitte a szívbaj. Mert azt tessék megjegyezni, hogy csak a jók halnak meg korán...

Érdekli még, vagy hagyjam abba?

Tessék folytatni.

Nos, eluntam a magányt, és ide költöztem, ebbe az öregotthonba. Jól bánnak itt velünk, de ami a legfontosabb, hogy csend van és nyugalom. Nékem ez nagyon fontos, hiszen az időm nagy részét festéssel, kézimunkával töltöm. Mondják persze, hogy magamnak való vagyok, meg hogy kerülöm az itt lakók társaságát, de mindebből csak annyi igaz, hogy ha jön az ihlet, dolgozni kell! Nem szabad hagyni elveszni a pillanatot, amikor a fentiek közölni akarnak valamit rajtunk keresztül. Minden olyan percért kár, amit nem alkotómunkával töltünk – bennem legalábbis ez az elképzelés alakult ki. Ezért nem is értem meg azokat, akik képesek végighenyélni az életüket, és végül semmit sem hagynak maguk után – még csak űrt sem. S hogy miért éppen a kínai tájképfestészet vonz? Nem tudom megmondani. De gyermekkorom óta képes vagyok órákon át szemlélni egy-egy kínai vázát vagy porcelánt. Azt hiszem, az a végtelen nyugalom a megragadó bennük, amelyik az életünkből hiányzik. Van olyan érzésem, hogy nagyon sokaknak egy emberélet végképp nem is elég ahhoz, hogy megtalálják a harmóniát, vagy legalább elképzeljék: másfajta boldogság is létezik, mint az anyagi értékek megszerzése. Persze, a legcsodálatosabb ebben az, hogy a kínai tájképeket is hús-vér emberek festik... De ők mások, mint mi. Tudja, amikor egy-egy faágat festek néhány napon keresztül, s amikor készen van, és tudatosítom, hogy ez a képnek csak egy töredéke, nagyon boldog vagyok. Akkor jövök rá, hogy mi, emberek is egy nagy egésznek a részei vagyunk, amelyből kinőttünk, mint a faág, és amelyhez vissza fogunk térni. Mert ez a sorsunk. Ilyenkor boldogsággal tölt el, hogy nem éltem hiába.

De már tényleg nem fogom untatni tovább...