A káromkodásnak voltáról

„Bocsánat, főtisztelendő atyám, de valóban így volt, és nem tudom palástolni az indulatomat...” – tette hozzá szabadkozva az illető. Amikor ismerősöm elmesélte a történetet, jót mosolyogtam, és nem kis kárörömmel gondoltam azokra a szentfazekakra, akik a közelükben állhattak, és fültanúi lehettek a furcsa diskurzusnak. Akik egyébként lehet, maguk is lepcses szájúak, de jobban ügyelnek a külcsínre, mint a belbecsre, a saját erényükre. Lássuk tehát a káromkodást mint jelenséget, miközben tallózzunk kissé a múltban.

Nem újkeletű

A jelenség, mármint a káromkodás, már évszázadokkal ezelőtt is gondot okozott a társadalomnak, illetve a legfelsőbb köröknek. Pontosabban: akkor még gondot okozott, és igyekeztek irtani tűzzel-vassal. Ma már senki nem lepődik meg azon, hogy ha például bekapcsolja valamelyik kereskedelmi rádióadót, az első tíz másodpercben röhögve fél tucat trágár kifejezést szórnak a fejére. Az ember legfeljebb átkapcsol más adóra. Az sem okoz különösebb meglepetést, hogy a hollywoodi álomiparból kikerülő esti filmekben, a fő műsoridőben lépten-nyomon jelen levő erőszak mellett enyhén szólva tobzódik a trágár beszéd. Természetesen nem a legigényesebb alkotásokban, de azokban sem ritkán. Ma már mindez az életünk részévé vált, akárcsak az egyház leszólása, főleg a bulvársajtóban és a kereskedelmi tévéadóknál. De lássunk egy kis történelmet.

A törvényhozók próbálkozása

1619 májusában, vagyis éppen 385 évvel ezelőtt hozott az erdélyi országgyűlés kemény intézkedést a káromkodók és a „lélekmondók”, vagyis a vajákosok ellen. „Isten ellen való káromkodó és hallani is irtózásra való szitkozódások kezdettenek bészármazni csak nem régen hazánkba (?), melyért is, hogy annak neme és mivolta szerént való kemény büntetésekkel, és ha érdeme úgy mutatja, halállal is megbüntettessenek affélét cselekvők, végeztetik” – határozták el nagyon komolyan az erdélyi korabeli honatyák, ám mivel a hasonló rendelkezéseket sűrűn, még a 18. században is megismételték, nyilvánvaló, hogy a szándékuk nem vezetett eredményre, és nem riasztottak vissza senkit a káromkodástól. Elsősorban azért nem, mert a törvényhatóságok (vármegyék, székely városok, mezővárosok) – amelyek maguk is hoztak idevonatkozó határozatokat – meglehetősen következetlenül alkalmazták a büntetéseket. Magyarán: senkit fel nem akasztottak azért, mert kissé szabad szájú volt az illető.

Hogy aztán miként gondolták az erdélyi rendek és rangok azt a kitételt, mely szerint „csak nem régen kezdettenek bészármazni hazánkba” a káromkodások, nem tudni. De elég felütni A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárát, hogy erős kétségeink támadjanak ezzel kapcsolatban. Bizony, már ükapáink sem arról voltak híresek, hogy kendőt tettek volna a szájuk elé.

Az ifjúság pallérozása

Másik példa. Karácsony Sándor A magyar észjárás című remek könyvében szerepel az alábbi, egyik vidéki egyetem táblájáról származó szöveg, melyet a szerző ugyan a nyelvtani helytelenségek okán idéz, ám ettől tekintsünk el ezúttal, és a 16. században (tehát a fentinél még régebben) keltezett szöveg lényegét nézzük:

„A ...-i főiskolás, illetve egyetemi hallgató tagjai (sic!) az idei félév folyamán ismételten a legnagyobb eréllyel lépnek fel az egyetem azon hallgatói ellen, akik nemzetrontó és a kereszténységre szégyent hozó viselkedésükkel nem hajlandók életüket megjobbítani. A bűnt, szélhámosságot, erkölcstelenséget a legnagyobb eréllyel kiirtjuk sorainkból. Kilenc pontba foglaljuk öszsze félévi programunkat. Minden erőnkkel azon vagyunk, hogy Krisztus Lelkének erejével sorainkból kiközösítsük azokat a hallgatókat (vagy hallgatónőket), akik

1. káromkodnak, erkölcstelenül gondolkodnak vagy beszélgetnek,

2. a magyar nőkkel szemben léha, erkölcstelen, kihívó és csábító magatartást tanúsítanak,

3. vizsgáikon vagy más magán dolgaikban csalnak,

4. nemes gondolkozású professzoraikkal szemben tiszteletlenül viselkednek,

5. életcél nélkül, csak pillanatnyi önző, sokszor aljas céljaikért élnek,

6. más fakultások hallgatóit ostoba gőgből lenézik,

7. vallásukat vagy a másik felekezetet meg nem becsülik,

8. az alkohol rabjai,

9. azaz: Egyetemünkön Evangélium-ellenes, istentelen magatartást tanúsítanak.

Mai ésszel nyilván megmosolyogni való, hogyan lehet tetten érni valakinél az erkölcstelen gondolkodást, és egyáltalán mik az ismérvei az erkölcstelen, tehát a bevett társadalmi normáktól eltérő gondolkodásnak. Mai állapotainkból kiindulva azzal sem tudnánk igazán mit kezdeni, hogy a globalizációval parazitaként terjedő parttalan liberalizmus és szabadosság locsogó tengervizének partján ácsorogva a pillanatnyi, önző életstílus mit is jelent. Azt pedig, hogy „a magyar nőkkel szemben léha, erkölcstelen, kihívó és csábító magatartást tanúsítottak” eleink, csak megmosolyogni tudjuk, hiszen ma már egyfajta életstílus megtestesítője az effajta magatartás. Aki ennek ellenében próbálna élni, azt elmaradottnak, mi több, mulyának tartanák. Kordivat lett a hódítás, a csábítás trükkjeit és receptjeit magazinok tálalják elénk. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy trágárnak kell lennünk, le kell néznünk a gyengébb nemet, amely amúgy sem gyengébb, legalábbis a múlt század eleje óta. Az emancipáció hódításával együtt jelent meg a frusztrált, az elnyomott férfi modellje a fejlett, civilizált társadalomban.

A polgárok féken tartása

De lássunk még két történelmi példát a trágárság elleni sikertelen küzdelem frontjáról. „1653. augusztus 4-én Genersicht Menyhért urat, mert május 15-én az építésügyek vezetőjének majorjában a nemesembereket mind gazembereknek nevezte, s mikor a bíró úr rákiáltott emiatt, neki is gyalázkodva felelt, amiért a képviselőtestület a hivatalából is menesztette, 200 frt-ra büntették, ezt az összeget azonban, miután a bíró úrnak elégtételt kellett szolgáltatnia, 100 frt-ra mérsékelték, amit ki is fizetett” – olvashatjuk a Szepességi avagy lőcsei krónikában, melyet Hain Gáspár lőcsei bíró összegzett, s amely eredetileg latin és német nyelven jelent meg „a kedves utókor számára”. Ugyanebben a rendkívül szórakoztató könyvben olvashatjuk az alábbi példát is: „Május 29-én (ugyanazon évben) a nürnbergi születésű Mayer Willebaldot Murány várában Wesselényi nádor úr elfogatta és vasra verette, mert káromolta a magasztalt Istenanyát, Szűz Máriát, és Istent meg a szentjeit.”

Magyarán: az illető lőcsei polgár valószínűleg elég mocskos szájú lehetett, ha a nádor kénytelen volt vasba veretni. Hogy mi lett a további sorsa a jámbor Mayernek, az a krónikából nem derül ki, de a többi példa alapján ítélve jókora pénzbüntetést fizethetett. A krónika egyébként hű képet fest a szász városok polgárainak életéről, szigorú, puritán törvényeikről, a mai szemmel talán kegyetlennek tűnő igazságszolgáltatásról (a tolvajt kivégezték, a paráználkodót elevenen temették el), a városi polgárság életének legapróbb részletekbe menő szabályozásáról.

El lehet képzelni, hogy ha manapság csak a töredéke életben lenne az akkori törvényeknek és szokásoknak, ha minden istenkáromló, hazug, gyalázkodó embernek büntetést kellene fizetnie, milyen gyorsan megtelne egy-egy községi pénztár vagy akár az államkassza. Egyik-másik politikusunknak talán még a deres is kijárna a meggondolatlan rágalmakért, uszításért. Bár a diplomatákat aligha lehetne botütéssel „jutalmazni” a fentihez hasonló elszólásért, azért legalább a közszolgálati média számára okulásul szolgálhatna egy-egy történelmi példa. A szabadság ugyanis nem tévesztendő össze a mértéktelen szabadossággal, a trágársággal és az ízlésrombolással.