A huszonegyedik század milói Vénusza

Európa egyik legemblematikusabb helyszíne, a londoni Trafalgar tér számos szobrával a történelmi csatákban megedzett hagyományos férfierőnek állít emléket. Messziről magaslik a tér közepén álló 46 méteres gránitoszlop, rajta a brit flottát 1805-ben a franciák ellen győzelemre vezető Nelson admirális szobra. Az oszlopot négy oroszlán veszi körül – hatalmas bronztestük a trafalgari ütközet vesztesének ágyúiból készült. A tér négy sarkában egy-egy további szobortalapzat található, ezek közül az egyiken egy királynak, kettőn pedig egy-egy hadvezérnek állítottak emléket még a 19. század derekán. A negyedik azonban évtizedeken át üresen állt, mígnem 1999-ben a londoni polgármester pártfogásával a Royal Society of Arts (A Művészetek Királyi Társasága) elindította A negyedik talapzat elnevezésű művészeti projektet azzal a céllal, hogy a tér üres sarkában időről időre kortárs művészek kapjanak kiállítási lehetőséget. A projekt első szakasza 2001-ig tartott, ez idő alatt három művet adtak itt át a nagyközönségnek. Több éves szünet után a kezdeményezés új erőre kapott. 2005. szeptember 15-én a negyedik talapzaton felavatták Marc Quinn sokat vitatott Alison Lappert ábrázoló szobrát. A tizenkét tonnás, három és fél méter magas márványszobor egy karok nélküli, terhessége utolsó szakaszában lévő nőt ábrázol.

Esztétikai kifogás vagy valami egészen más?

A mű szélsőségesen ellentmondásos véleményeket váltott ki. Volt, aki gyönyörűnek és bátornak látta. Az Observer című brit hetilap újságírónője arról számolt be, mennyire lenyűgöző volt, amikor a szürke, esős napon lekerült a lepel a hatalmas és vakító fehér, nyugalmat és erőt sugárzó szoborról, és az esernyőjüket szorongató emberek hirtelen elkezdtek mosolyogni és beszélgetni egymással. Természetesen voltak negatív vélemények is. Azok, akik nyilvánosan adtak hangot nemtetszésüknek, majdnem minden esetben leszögezték, hogy nem Marc Quinn témaválasztását ítélik el, kizárólag esztétikai kifogásaik vannak az alkotással kapcsolatban. A megítélést azonban éppen az teszi bonyolulttá, hogy ezt a monumentális szobrot lehetetlen – de legalábbis nagyon nehéz – kizárólag esztétikai kategóriákban szemlélni, hiszen egy élő ember személyes sorsát és állapotát ábrázolja. Ezt a személyességet erősíti a szobor címe is: a művész nemcsak a tárgyát nevezi meg konkrétan, hanem az állapotát is, a várandósságot, amely az intimitás egyik legközvetlenebb formája. Ráadásul a modell megjelenített sorsa a legkevésbé sem szokványos.

Protézis nélkül, önállóan

Alison Lapper Angliában él. Egy phocomelia nevű genetikai eredetű betegség miatt karok nélkül és megrövidült lábakkal született. Anyja olyannyira nem tudott mit kezdeni lánya betegségével, hogy lemondott a neveléséről. Alison 19 éves koráig kórházakban és rehabilitációs központokban élt.

Itt próbálták orvosai és nevelői mindenáron megtanítani őt és társait a művégtagok használatára – sikertelenül. Később, felnőttként fogalmazza meg a protézisekkel szemben már gyerekkorában megélt ellenérzésének okát: a művégtagok használata sokkal inkább a külvilág nyugalmát és az ehhez szükséges megszokottság látszatát hivatott szolgálni, mintsem azt a célt, hogy megkönnyítse számára a mindennapi létezést.

Lappert gyerekkorától kezdve érdekli a művészi önkifejezés: előbb lábbal, majd, miután egy műtét miatt ez lehetetlenné válik, szájjal fest.

Tizenkilenc évesen megkezdi önálló életét. Lakást és jogosítványt szerez, és beiratkozik a brightoni egyetem szépművészeti szakára, ahol az évfolyam legjobbjaként végez 1994-ben. A festés mellett fényképezéssel, később pedig digitális képkészítéssel is foglalkozik. Diplomamunkájaként a mai napig egyik legismertebb, többször kiállított művét nyújtja be, amelyben először érhető tetten művészi munkásságának és életének egyik nagy inspirációja. Az installációt alkotó portrék tárgya saját maga: a sorozatot indító darabok gyerekkori fotók, melyeken művégtagokkal látható, az utolsó, felnőttkori fénykép pedig a milói Vénuszt idéző pózban ábrázolja.

A szépség újraértelmezése

A karok nélküli milói Vénusz-szobrot az európai hagyomány az ókori klasszikus szépség egyik megjelenítőjének tartja. A párhuzam saját maga és a szobor között magában hordozza a kérdést, melyre Alison Lapper a művein keresztül próbál folyamatosan választ keresni. Lehet-e és hogyan lehet újraértelmezni a fizikai normalitás és szépség fogalmát egy olyan társadalomban, amely megbélyegzi, és nyomoréknak tekinti őt azért, mert karok nélkül született?

Ez a párhuzam és variációi későbbi munkáiban, főként fényképeiben is jelen van. A fotók többségén továbbra is saját magát jeleníti meg, olyan módon használva fényt és árnyékot, hogy ruhátlan alakja klasszikus szoborszerű hatást keltsen.

1999-ben, nem sokkal az őt ábrázoló szobor előkészítő munkálatai után megszületik Alison Lapper fia, Parys. A gyermek egészséges, de szintén ép édesapja ennek hírét már nem várja meg: egy ilyen család lehetősége túl nagy kihívásnak bizonyul számára.

Fiának nevelésen kívül Alison többféle szakmai projektben is dolgozik. Festészetet tanít a Szájjal és Lábbal Festő Művészek Egyesületének képzésein, dokumentumfilmekben szerepel, alkot, kiállításokon vesz részt, és könyvet ír az életéről. Mind művészi eredményeiért, mind emberi bátorságáért és küzdelméért több díjjal is jutalmazták már. 2003-ban, Spanyolországban őt választották meg az Év Asszonyának, hazájában pedig megkapta a királynő által odaítélt Brit Birodalom Rendjének tagja (MBE) kitüntetést.

A szobor áprilisig tekinthető meg

Marc Quinn szobra ez év áprilisáig látható a Trafalgar téren. A projekt célkitűzésének megfelelően ekkor egy másik alkotást, Thomas Schütte Madárhotel című művét állítják majd ki.

Aki addig Londonban jár, megnézheti A terhes Alison Lappert, és meggyőződhet arról, sikerült-e Quinn-nek megvalósítania azt a célt, melyet a következőképpen fogalmaz meg: „Alison szobra a hősiesség egy új, női modelljét képviseli. A történelmi időkben a Nelsonhoz hasonlatos hősök a külső világot hódították meg. Nekem úgy tűnik, a jelenkor hőseinek inkább saját körülményeiket és mások előítéleteit kell legyőznie, és hiszek benne, hogy Alison portréja ezt szimbolizálja.”

Kezemben a sorsom

1965. április 8-a volt, egy nappal a születésem után. Az anyám a burton-upon-trent-i kórház kis szobájában feküdt egyedül. Nem emlékezett semmire a szüléssel kapcsolatban, de arra igen, hogy szülni jött a kórházba. Később egy takarítónő jött be a szobájába felmosni a padlót. „Hallja ezt a nagy zajt a folyósón? Egy kisbaba az, most született. Borzalmas állapotban van. Nincs keze, se lába, és egy nagy vörös folt van az arcán. Rémisztően néz ki. A nővérek azt mondják, pár napon belül meghal, vagy magatehetetlen nyomorék marad élete végéig. Nagy pánik van odakinn. Nem tudják, mit tegyenek. Még az orvosok se. Azt hiszem, arra várnak, hogy meghaljon.” A kisbaba természetesen én voltam, de az anyám ezt még nem tudta. Akkor még nem.

(A gyermekotthonban) Volt egy gondozó, aki rendkívül erőszakos volt. Egyik kedvenc időtöltése az volt, hogy felkapott egy gyereket, és a terem túlsó végébe hajította. A távolság úgy 5-6 méter lehetett. Néhány párna ugyan a földre volt rakva azon a helyen, ahová célzott, és ahol landolnunk kellett volna. Olykor sikerült a találat, máskor nem, vagyis esetünkben teljesen elkerültük a párnákat. Ilyenkor nagy zajjal értünk földet a linóleummal fedett kőpadlón.

Egyik éjjel Fran (Alison Lapper akkori férje, akitől később elvált) a konyhaasztalra ültetett, és a lábamnál fogva lassan elkezdett lefelé húzni. Nevetett, és azt mondta, ha tovább húz, leesek az asztalról, és szétverem a fejem a konyhakövön. Közben egyre közelebb húzott az asztal széle felé, de aztán túl közel jött hozzám, ami hiba volt. A fogammal belekapaszkodtam a vállába, és úgy lógtam rajta, mint egy véreb. S bár fogaim össze voltak szorítva, sikerült megszólalnom: „Ha nem teszel le most azonnal, még erősebben harapok!” Erre letett az asztalról. Mindketten feldúlt állapotban voltunk, ziháltunk, Fran válla csurom vér volt. Megbíztam Franben, de ennek akkor vége lett.

Amikor rajzórákra kezdtem járni, sok modellt – különböző méretű és formájú emberi testeket – kellett lerajzolnom. Egyikük sem volt fogyatékos. Egyszer egy tanárom azt mondta: „Azt gondolom, azért fested ezeket a gyönyörű testeket, mert nem akarsz szembenézni azzal, hogy nézel ki, és ki vagy valójában.” Megdöbbentem. Aztán rájöttem, igaza van. Elmentem a könyvtárba, és céltalanul lapozgattam a képzőművészeti kézikönyveket, az orrommal és a számmal forgatva az oldalakat. És akkor az egyik könyv leesett a földre, úgy, hogy a milói Vénusz képénél nyílt ki. Az ókori fehérmárvány női alaknak hiányzott mindkét keze. Belém nyilallt a felismerés: ez én vagyok! Az a pillanat volt a kezdete annak az útnak, amelyen mindmáig haladok: a saját testemet vizsgálom, és azt, hogyan viszonyulok hozzá én magam és mások.

Részletek Alison Lapper My Life in My Hands (Kezemben a sorsom) című önéletrajzi könyvéből. Simon & Schuster Ltd., London, 2005