A hígtrágya hasznosítási elvei

A hígtrágya hasznosításának az egész világon legszélesebb körben alkalmazott módszere a talaj gazdagítására, a növények tápanyag- és vízigényének pótlására való felhasználás, a talajszerkezet javítása, komposztálással értéknövelt kereskedelmi árú előállítása és a biomassza energetikai hasznosítása.

Hígtrágyás technológiára legtöbb esetben sertéstelepek létesültek, de előfordulnak szarvasmarha- és baromfitelepek is. Mezőgazdasági szempontból a legjobban a sertés- és szarvasmarhatelepeken keletkezett hígtrágya hasznosítható, a baromfi hígtrágya esetleges túlöntözés esetén magas foszfortartalma miatt perzselő hatású. Beltartalmi vizsgálatokkal megalapozott, a talajtani szakvélemény előírásait betartó elhelyezésnél ez nem fordulhat elő.

A sertéstenyésztés egyik alapproblémája a nagy mennyiségben keletkező hígtrágya. Ahhoz, hogy a hígtrágya ne legyen környezetszennyező, és alkotóelemei viszszakerülhessenek a biológiai folyamatokba, azoknak először át kell alakulniuk a növények számára hasznos könnyen felvehető talajtápanyagokká. Ehhez a trágyának - mint minden más szerves hulladéknak - biológiai átalakuláson kell átmennie. A bonyolultabb szerves vegyületek és a káros anyagoknak, gázoknak el kell bomlaniuk. Az elbontást különféle mikroorganizmus fajok végzik.

Anaerob mikroorganizmusok: a medencefenék oxigénmentes környezetében tevékenykednek. Egyebek mellett a szerves anyagok előbontását végzik.

Fakultatív mikroorganizmusok: oxigén jelenlétében és oxigén nélkül is képesek élni. Elemésztik az anaerobok által előbontott szerves anyagokat és gázokat. Könnyen emészthetővé alakítják a még mindig bonyolult szerves vegyületeket. A medence középsőrégióiban élnek. A biológiai folyamatok oroszlánrészét a fakultatív mikroorganizmusok végzik.

Aerob mikroorganizmusok: Az elbontás végső stádiuma a medence néhány cm-es felső rétegeiben oxigén dús környezetben játszódik. Az aerobok elbontják a maradék szerves anyagot és a rossz szagú gázokat (hidrogén szulfid, ammónia, stb.), itt zajlik tehát többek között a szagtalanítás is.

A trágyacsatornákban és a tározó medencékben természetes módon jelenlévő mikroorganizmusok főként az ürülékekkel érkező anaerob baktériumok. Ezek a tározó fenekén kizárólag oxigénmentes környezetben tudnak tevékenykedni.

A hígtrágya nem szennyvíz, de csak akkor, ha az állattartó telepen más helyeken keletkezett anyagoktól teljesen külön kezelik (kommunális szennyvíz, fejőházi szennyvíz, csapadékvíz).

A fejőház várakoztatójában keletkezett hígtrágya a fejőházi szennyvíztől elkülönítve, kezelve hígtrágyaként hasznosítható.

A hígtrágya fő összetevője ugyanis az állati ürülék, amely a szerves trágya funkciójának betöltésére alkalmas. A beltartalmi vizsgálatok bebizonyították, hogy a hígtrágyák növényi tápanyag-tartalma magas. Hozzáférhető szakmai adatok alapján a sertés hígtrágyában 0,82,6 kg/m nitrogén, 0,3-1,2 kg/m foszfor, 0,92,3 kg/mkálium és 5,931,2 kg/m szerves anyag; a szarvasmarha-hígtrágyában 0,93,5 kg/m nitrogén, 0,31,5 kg/m foszfor, 0,52,5 kg/m kálium és 2540 kg/m szerves anyag található.

A hígtrágya nemcsak a növények tápanyag-ellátása szempontjából fontos makrotápanyagokat tartalmaz, hanem az ugyancsak lényeges mikroelemeket is, amelyeknek azonban határérték feletti jelenléte a növények számára toxikus lehet. Ennek alapján a hígtrágya komplex tápanyagként értékelhető.

A hígtrágya elhelyezésére többféle módszer is kialakult az évtizedek folyamán. A 70-es, 80-as években kidolgozott nyárfás elhelyező terület a nitrogénterhelés korlátozása miatt napjainkra elavulttá vált. A szippantó kocsival történő kijuttatás gyakorlata még napjainkban is a legelterjedtebbnek tekinthető, viszonylag olcsó és kis beruházást igényel. Hátránya, hogy a hígtrágya elterítése nem egyenletes. Sűrű, magas tápanyagtartalmú hígtrágya esetén kis mennyiség kiadagolását nem teszi lehetővé, valamint csábít arra, hogy a „hatékonyság” érdekében a távolabbi területekre ne kelljen elszállítani a hígtrágyát. Ebben az esetben az elhelyező terület kis része intenzív terhelést kap.

A z uniós szabályozás alapján érvényben levő rendelet szerint a hígtrágyát tilos kijuttatni december 01. és február 15. között. ĺgy lényegében csak tavasszal és ősszel lehet az elhelyező területet terhelni, őszszel is csak abban az esetben, ha az 15 napon belül bevetésre kerül, ezen felül figyelembe kell venni az adott időszakban lehulló csapadékot is, különös tekintettel a terület művelhetőségének megtartására. Ezeket a szempontokat figyelembe véve lényegében többszörös biztonsági tartalékkal kell számolni a hígtrágya elhelyező terület nagyságának megválasztásánál.

A kijuttatás időbeni korlátozása a csak az egyik szempont. A másik, hogy a területre kijuttatott összes nitrogén hatóanyag nem haladhatja meg a 170 kg/ha-t.

Erősen lejtős, 20%-nál meredekebb lejtésű területre csak növényi fedettség vagy azonnali bedolgozás mellett szabad hígtrágyát kijuttatni.

A hígtrágya hasznosulásának hatékonyságát különböző agrotechnikai beavatkozásokkal növelhetjük, amelyek a talaj szerkezetét, pórusviszonyait javítják. Ilyen a mélyszántás , az önálló vagy kapcsolt talajlazítás, szükség szerint a mésztrágyázás, a meszezés.

A hígtrágya tápanyag- és mikroelem-vizsgálatán túl a kijuttatható mennyiség megítélésekor különös gondot kell fordítani a hígtrágya káros sótartalmára és az elhelyező terület sóterhelésének kölcsönhatására. A növények tápanyagigényének biztosítása hígtrágyával sokszor másodlagos szempont, az elhelyező területre kijuttatható hígtrágya mennyiségét a terület talajának megengedhető sóterhelése határozza meg. Ennek a tényezőnek a figyelmen kívül hagyása esetén az elhelyező terület talajának sóprofiljában felhalmozódás következik be, és idővel a terület másodlagosan elszikesedik. Ez a negatív talajtani változás csak nagyon költséges kémiai talajjavítással állítható meg, vagy jobb esetben fordítható vissza.

A talajtani szakvélemény a hígtrágyának nemcsak a tápanyagtartalmát vizsgálja, hanem károsanyag-tartalmát is, valamint öszszes oldott sótartalmát. Ezeken a vizsgálatokon alapul az, hogy a területre milyen mennyiségű hígtrágya helyezhető el. A hígtrágyát befogadó területet az elhelyezés éveiben rendszeresen ellenőrizni kell, így elkerülhető a terület túlterhelése, valamint a talajvíz nitrátszennyeződése. Mezőgazdasági területre a szakvélemény alapján csak annyi hígtrágyát szabad kihelyezni, amennyit a rendelet engedélyez, valamint a termesztett növény maradéktalanul hasznosítani tud.