A beszéd és a hallgatás

Általában a figyelmes hallgatás művészetét nem győzzük eléggé ajánlani mindkét nembeli ifjúságnak. Az által megnyerik az idősebbek jóakaratát, és talán gyakran alkalom adódik saját jövőjük megalapítására. (Kalocsa Róza, 1884.)

Aki jó társalgó akar lenni, tisztában kell lennie a nyelvtannal, elismert, jó íróktól kell sokat olvasnia; érthető, helyes kiejtésre kell törekednie, anélkül, hogy kiabálna. Kellemes hangorgánumot nem tud magára erőltetni, aki ennek hiányában szűkölködik, de a hanghordozásban megmutathatja jó ízlését. A nyelvjárási sajátságokról és a beszédet kísérő taglejtésről (gesztikulálás), amennyire tud, le kell szoknia; az idegen szókat lehetőleg kerülnie kell és legalább egy világnyelvet tanácsos megtanulnia. (Szabó István Andor, 1923.)

Vigyázzunk... a szavaknak és fogalmaknak használatával, amelyek nem az élő beszédre, hanem a hivatalos (azelőtt kincstárinak mondott), bürokratikus vagy rosszul alkalmazott politikai nyelvre jellemzőek. A „viszonyul”, a „kiértékeli”, az „irányt vesz”, vagy „hozzá áll” kifejezések, nemkülönben a „meglátás”, a „tudatosítás”, a „kitűzés”, a „kapacitás”, vagy akár a „szűk keresztmetszet”, a „lazaság”, a „kinyilvánítás”, vagy a „szűk prakticizmus” és megannyi más papirosízű, erőszakolt szóhasználat semmi esetre sem alkalmas, hogy az előadás vagy a beszámoló színvonalát emelje. (Dr. Réczey–Pekáry–Gondi, 1961.)

A társalgás nem monológ. Illik beszélni és hallgatni, de nemcsak csendben lenni és ugrásra – szóra – készen várni a megszólalás új lehetőségére, hanem illik meghallgatni társalgópartnereinket. (Halák László, 1984.)

Beszéd- és érintkezéskultúránk mostanában a romlás állapotában van. A választékos, szép magyar beszédet sajnos sok helyütt felváltotta a bosszantó sekélyesség, a közhelyek használata, az alpáriság. Bármerre megy az ember az utcán, felnőttek és fiatalok – de sajnos fiatal lányok és érett nők is – kötőszó helyett, szópótló szóként használják a szexuális aktusra biztató legdurvább kifejezéseket; a legtöbb ember beszédét a hadarás, a habogás, a rossz, éneklő hangsúly kezdi jellemezni. Sajnos még a színpadokról is egyre inkább kihal a szép magyar beszéd, a fiatalabb színészek jelentős része ugyancsak hadar, makog, elnyeli a szavak végét – talán mert tévesen úgy érzi, ezzel jellemzi tökéletesen a mai fiatal típusát, s elavultnak, „deklamálónak” véli a hangos színpadi beszédet, melyet az utolsó sorban is tisztán hallani, s a pontos hangsúlyozást. Már Kosztolányi is így írt 1928-ban (s már akkor is az idegenes, rossz hangsúly ellen szólva): „... a színház legyen kórház, ahol meggyógyul a sínylődő nyelv, ne pedig a fertőzet új telepe és betegágya.”

A helyes, szép beszéd illemkérdés is. A beszéd az élővilágban csak az ember sajátja, s – mivel gondolatainkat, érzéseinket, véleményünket a nyelv segítségével közöljük: – megítéltetésünk beszédünk alapján történik. Ezért is jól jegyezzük meg az első és legfontosabb szabályt:

41. §. Anyanyelvünket tisztelni kell – azaz illik tudnunk magyarul.

42. §. Igyekezzünk mondanivalónkat röviden, tömören és közérthetően kifejezni.

43. §. Kerüljük a felesleges töltelékszavak (izé, ugye, tudod, érted, aszongya stb.) használatát. Ezekről egy kis gyakorlással és kellő önellenőrzéssel le lehet szokni.

44. §. Idegen szavakat lehetőleg csak akkor használjunk, ha nincs igazán helyes magyar megfelelőjük. Ha mégis kénytelenek vagyunk ilyeneket alkalmazni, vigyázzunk, hogy jó helyen és pontos kiejtéssel tegyük ezt. Különösen tapintatlan dolog kacifántos idegen szavakkal, netán idegen nyelvű idézetekkel élni olyan társaságban, ahol azokat nem érthetik. Csodálni nem fognak minket, inkább csak nagyképűnek tarthatnak.

45. §. Sem a túl halk, motyogó, sem pedig a túlságosan harsogó beszéd nem kellemes.

46. §. Ne beszéljünk énekelve, a mondatok végét hangsúlyozva. A magyar nyelvben a hangsúly mindig az első szótagon van. A beszélő a hangsúllyal a legfontosabb részt emeli ki a mondatban. (Általában hangsúlyos a kérdő névmás vagy kérdőhatározó szó, a tagadószó, a tagadó névmás vagy határozószó, az indulatszó, de többnyire hangsúlytalan a névelő, a névutó és a kötőszó. A mondatrészek közül szinte mindig hangsúlyos az elöl álló állítmány, a minőség- és mennyiségjelző. A magyar mondatban van szakaszhangsúly és mondathangsúly.)

47. §. A szavak végét is érthetően ejtsük.

48. §. A hadarás manapság különösen rossz divat. Ne hadarjunk, de kerüljük a túlságosan vontatott beszédet is.

49. §. Beszéd közben ne gesztikuláljunk túl élénken.

50. §. Társaságban lehetőleg köznyelven beszéljünk, kerüljünk a tájszólást, a zsargont stb. (Ugyanakkor egy-egy ötletesen felidézett, érdekes, ám közérthető tájszó színesíti beszédünket.)

51. §. Kerüljük a szavak nyegle megcsonkítását, az ún. hüm-hüm beszédet. (Pl.: Mizujs?, Kösz..., Cő Ja... stb.)

52. §. Beszédünkben mellőzzük a közhelyeket. Ne mondjuk ki azokat az elkoptatott kifejezéseket, amelyekről a két világháború között Éri–Halász Imre a Ki ne mondja! című könyvet írta, Karinthy Frigyes pedig megalkotta Háth-Bizony János halhatatlan figuráját. Álljon itt néhány „szép” példa Éri–Halász művéből: korodhoz képest eleget beszéltél; szeretem a hajnalt; kijön ez a folt, ollóval; előfordul a legjobb családban is stb.

53. §. Vannak nagyszerű társalgók, és vannak nehézkesen beszélők – ez egy kicsit alkat, de főként gyakorlat kérdése. Ám kevesen vannak, akik tudnak hallgatni is. Mert a hallgatás már-már tudomány, művészet, melynek alapszabálya: ne vágjunk egymás szavába, még bocsánatkérve sem. Tehát akkor is vétség az illem ellen a közbeszólás, ha azzal kezdjük: „szavadat ne feledd”, vagy „bocsánat, de itt muszáj közbeszólnom”.

54. §. Ide tartozik az is, hogy ne akarjunk folyton mi beszélni, engedjünk mást is szóhoz jutni.

55. §. Éreztessük a beszélővel, hogy figyelemmel kísérjük szavait. Ezt jelezzük is, mert ha minden megjegyzés, észrevétel nélkül azonnal más témába vágunk, nem udvariasak vagyunk, hanem érdektelenek. Viszont túlzásba se nagyon vigyük az érdeklődést, mert akkor meg a kíváncsiság hibájába esünk.

56. §. Ne használjuk unos-untalan ugyanazokat a jelzőket, kifejezéseket. Törekedjünk beszédünkben is változatosságra.

57. §. „Ne légy más rovására szellemes, mert ez inkább ellenszenves, mint nehéz.” (Grácián)

(Illik tudni – A kulturált viselkedés szabályai, K.u.K. Kiadó 2000)