A bányamérnök, ki negyven évig járt haza otthonról

Lacika nem tudta, hogy szlovákul szólnak hozzá, de feltűnt neki, hogy a front idején, az orosz katonák beszéltek hasonlóan. Akkor még nem sejthette, hogy a sors később nagyon távolra fogja sodorni a délvidéki szülőfalutól, és teljesen szlovák környezetben él majd családjával negyven hosszú évig.

– Az első két elemit magyar iskolásként végeztem – fog bele a mesélésbe. – Amikor bezárták a magyar iskolákat, egy idegen tanító néni jött, aki a padsorok között sétálgatva meg-megsimogatta a nebulók fejét – voltunk vagy negyvenen –, de hiába szólt hozzánk, nem tudtunk válaszolni. Mi csak pislogtunk egymásra, míg a tanító néni elhaladva az ablak előtt meg nem kopogtatta az üveget. „Okno, okno...” – ismételgette, és felírta a szót a táblára. Egyből kapcsoltam, kirohantam a táblához, hogy odapingáljam a kifejezés magyar megfelelőjét: ablak. A tanító néni tapsolni kezdett örömében, a többi gyerek pedig megkönnyebbülten felnevetett. Amikor újabb és újabb szavak kerültek a táblára, az osztály versengeni kezdett, hogy ki jut oda korábban, ki írhatja fel a megfelelő magyar szót. ĺgy készült a mi első szlovák–magyar szótárunk...

A fiú szülei úgy gondolták, tanuljon meg rendesen a gyerek szlovákul, annak csak hasznát veszi majd. ĺgy, amikor újra megnyíltak a magyar iskolák, nem íratták oda vissza csemetéjüket. Mekkora lehetett a meglepetésük, amikor a kilencedik osztály végeztével a gyermek azzal állt eléjük, hogy ő bizony az Érsekújvári Magyar Tanítási Nyelvű Gimnáziumban szeretne továbbtanulni... De nem álltak útjába, elfogadták a döntését.

Szlovák általánosból magyar gimnáziumba

– Egyetlen voltam az osztályban, aki szlovák alapiskolából jött – emlékezik vissza a 67 éves nyugdíjas bányamérnök. – A nyelvtudásom előnyömre vált, a legjobb szlovákos voltam, ám magyar nyelvből, irodalomból pótolnom kellett a hiányosságokat. Szerencsére nagyon szerettem az irodalmat, szívesen olvastam, és az osztálytársak is segítettek behozni a lemaradást. Érettségi előtt jártak toborozni egyetemisták, főiskolások az iskolánkba. Jó tanuló voltam, a matematika és a fizika voltak a kedvenc tantárgyaim, így elhatároztam, hogy a Kassai Műszaki Egyetem Bányamérnöki Karára jelentkezem bánya–geodéta szakra. Sikerült a felvételi vizsgám, amit akkoriban magyar nyelven tehettünk, és újra szlovák iskolában, egyetemen találtam magam.

Az ember bármilyen környezetben éljen, saját anyanyelvén gondolkodik, számol, álmodik és imádkozik, nekem legalábbis ezt tanították. Fekete László is igazolja tanáraim állítását: – Ez így van. Nem volt gondom a különböző szakkifejezésekkel, de ha magamban számoltam, mindig magyarul tettem. Sokszor később is, a munkahelyemen mosolyogni szoktak a kollégák, mert a bonyolultabb számításoknál szokásom volt hangosan gondolkodni, és ilyenkor is mindig magyarul számoltam. Csak szlovák munkatársaim arckifejezését látva tudatosítottam, hogy elfeledkeztem magamról. Hátrányos megkülönböztetésben azonban soha nem volt részem nemzeti hovatartozásom miatt. Még Olmützben, a katonaság ideje alatt sem. De az is biztos, hogy mi, magyarok, mindenhol megtaláltuk egymást, és összetartottunk. A kassai Nálepka-kollégiumban laktak a leendő gépész- és bányamérnökök, valamint az állatorvosok. Előbb-utóbb kitudódott, melyik szakon ki magyar hallgató, s tudatosan kerestük egymás társaságát. A bánya–geodéta szakon 136-an kezdtünk, 38-an végeztünk, s egyedül én voltam magyar nemzetiségű a friss diplomások között.

A fiatalember az egyetem végeztével nyomban megnősült, s nekilátott munkahelyet keresni. Szlovákia déli részén csak nem akart senki bányát nyitni a számára, így a magyar házaspár egy Rimaszombattól 30 kilométerre fekvő szlovák városkába, Nyustyára költözött. Az ottani zsírmészkő- és magnéziumbánya lett a férj munkahelye, Kürttől 250 kilométer távolságra... Azt tervezte, amint lehet, kicsit közelebb, a handlovái szénbányában próbál majd elhelyezkedni, de a terve meghiúsult, mert felesége nem tartotta biztonságosnak, félt a szénbánya robbanásveszélyétől.

Magyar vidékről szlovák környezetbe

– Amikor még a költözés előtt megegyeztem a vezetőséggel, hogy elvállalom az állást, éjszakára a munkásszállóban kaptam szobát. Este arra lettem figyelmes, hogy ismerős dalt hallok. Kimentem a folyosóra, füleltem, s elkezdtem keresni a nótázókat. Rövidesen meg is találtam, az egyik szobában vagy nyolc férfi énekelt. Magyarul! „Adjon Isten szép jó estét!” – nyitottam rájuk. Tajti bányászok voltak, akik oda jártak dolgozni Nagykürtös mellől. Később kiderült, hogy a vegyészeti labor főnöke, Jellmann Éva is magyar. Vele és édesanyjával később olyannyira jó barátok lettünk, hogy szinte testvéri viszony alakult ki közöttünk az idegen városban. Feleségem a kórház biokémiai laboratóriumában dolgozott, rövidesen megtudtuk, hogy a belgyógyászaton és a fogászaton is van magyar orvos. A 8000 lakosú Nyustyán végül találtunk négy magyar családot: Turcsányiékat, Mikóékat, Fajdékat és a már említett Jellmannékat. Mindannyian rendszeresen összejártunk. A Magyar Televízió adását akkoriban a Kékestetőről úgy fogtuk, hogy az udvaron álló magas fára felerősítettem egy 5 méter hosszú rudat, s arra szereltem az antennát...

Feketéék húsz év elteltével Nyustyán családi házat építettek, mivel az eredetileg ideiglenesnek szánt lakóhely nagyon is állandónak bizonyult. A család, mely időközben egy fiúgyermekkel gyarapodott, negyven évig élt szlovák környezetben. Előszobájuk falát Petőfi arcképe díszítette, a ráma sarkában nemzeti színű szalaggal. Ha a szlovák ismerősök megkérdezték, kit ábrázol a kép, a házigazda először viccesen azt szokta válaszolni, hogy a keresztfiát. Sok hasonló humoros jelenet adódott a magyarok és szlovákok együttélése során.

Tieitek – mieink

– Egyik szlovák munkatársamat meghívtam egyszer hozzánk, s ő történetesen akkor még nem tudta, hogy mi magyarok vagyunk. Feleségem a csehszlovák–magyar válogatott futballmérkőzését nézte, s amikor betoppantunk, örömében éppen felkiáltott: „Góóól!” A kolléga mosolyogva kérdezte: „Vezetnek a mieink?” Hatalmas döbbenet ült ki az arcára, mert a feleségem azt válaszolta: „Szart a tieitek! A mieink!” Azt a meccset végül a csehszlovákok nyerték meg, másnap a munkahelyemen 25 szlovák kollégám részvétét kifejezve, a folyosó mindkét oldalán díszoszlopba sorakozva várta érkezésemet, az íróasztalomat pedig fekete lepellel borították le. Én sem maradtam adós, amikor legközelebb a magyarok győztek, valamennyiüket személyesen felkerestem, hogy részvétnyilvánítással jelezzem, most én is osztozom nemzeti gyászukban...

Később a magyar bányamérnök még hasznát is látta a szlovák környezetben, hogy ismeri a magyar nyelvet. Tolmácsként segédkezett, amikor üzleti kapcsolataikat építették ki a nyustyaiak Magyarországgal. Nyugdíjasként még két évig ő mérte fel a magyar piacot, potenciális megrendelőket keresve a Nyustyán kibányászott magnéziumra.

– Romániával is voltak üzleti kapcsolataink, ott is én tolmácsoltam, mivel ott meg egy erdélyi bányamérnök dolgozott. A szlovákok és a románok tehát két magyar segítségével tárgyaltak...

Amikor a feleség is nyugdíjas lett, úgy döntöttek, ideje „hazatérni”. – Mi azelőtt is, amikor látogatóba utaztunk Kürtre, majd szüleim halála után feleségem szülőfalujába, Tardoskeddre, sosem mondtuk Zoltán fiunknak, hogy a nagyszülőkhöz megyünk. Helyette mindig azt mondtuk: haza megyünk...

Otthonról megint haza

2001 tavaszán eladták a nyustyai családi házat, s Tardoskedden, akarom mondani otthon vettek egyet helyette. A családfő rövidesen énekelni kezdett a Csemadok helyi alapszervezete mellett működő férfikarban, majd hamarosan az alapszervezet elnökévé választották. Szívügye lett a tagság növelése és a hagyományőrző csoportok ösztönzése.

A Csemadok-elnök egy alkalommal a tardoskeddi gyermekciterásokat elvitte a nyustyai folklórtalálkozóra, hogy büszkélkedjen a magyar népi hangszeres zenével abban a szlovák városban, ahol magyarsága miatt soha senki nem tett rosszalló megjegyzést, ahol kölcsönösen megbecsülték, tisztelték egymást az emberek. Mindezt tizenöt pár ügyes kéz a citera pengetésével és tizenöt jó hangú torok magyar népdalok éneklésével köszönte meg helyette.