Az író alkatától függ, hogy valaki meg akarja-e szólítani az embereket, mondja Lackfi János

Ötvenedik születésnapja alkalmából kiszámolta, 80 ezer diák és 120 ezer felnőtt előtt lépett fel, ötször kerülte meg Magyarországon belül a Földet, miközben író-olvasó találkozókra utazott. A számok nem frissek, az ötödik X-et három évvel ezelőtt ünnepelte. A lendület azonban töretlennek tűnik: komáromi könyvbemutatóján mesél, mosolyt csal a nézők arcára, felolvas, elgondolkodtat, majd szívélyesen dedikál a hosszú sorban kígyózó közönségnek.

Van az a képzet, miszerint a művészet, beleértve az irodalmat, elzárt elefántcsonttornyokban készül, és hogy csak egy kiváltságos, szűk réteghez szól. Legfrissebb versesköteted, az Esőtánc jócskán rácáfol erre, hiszen számos verse előzőleg nagyot futott az interneten. 

Az első nagy dobások között volt A fekete router című Arany-ballada átirat. Ez azzal kezdődik, hogy „Szilágyi / Örzsébet / E-mailjét megírta, / Emoti- / Konokkal / Azt is telesírta. / Fiának / Megy a mail / London városába, / ahol az mosogat / egy setét kocsmába.” Ez elég sok húrt megpendített, hiszen sokak családjában van olyan, aki külföldön dolgozik, ráadásul a nemzedékek internethasználatáról is szól a vers. 240 ezer emberhez jutott el, ekkor kaptam fel a fejem. Ami sok emberhez jut el, az persze sok trollhoz is, ha nagyon pörög egy szöveg, akkor általában bele is köt valaki. A legnagyobb port a balhé kavarja, amit én egyre kevésbé keresek. A második helyen viszont ott a játék, amivel a legnagyobb érzelmi hullámhegyeket-völgyeket lehet kavarni. Nyilván írói alkat függvénye is, hogy valaki meg akarja-e szólítani az embereket. Én magam nagyon sokféle szöveget írok, van, amit több ember ért, van, amit a vallásos olvasók kedvelnek, van, amit a nem vallásosak, van, amit az irodalomtanárok és van, amit az irodalomgyűlölők. Igyekszem a kedvesség forradalmával szót érteni, ez a jelszavam. Ez meg is szokta lepni az olvasókat.

Azt, hogy az irodalom mindenkihez szólhat, azt mindig így gondoltad? Pályakezdőként ki volt a célközönség? 

Nagyon szomjaztam a figyelemre, de sosem gondoltam, hogy ilyen néptribunus leszek (nevet). Az egyetemen egy diáknap alkalmával megkaptam az ELTE dísztermét, hogy tartsak felolvasóestet a készülő kötetemből. Ez volt az első estem, húszévesen. Volt egy kicsi, fekete kazettadarálóm, rikító narancssárga gombokkal, betettem egy Debussy-t, azt kapcsolgattam ki-be a versek között, irtózatosan hatásos lehetett… De hát szegény ember vízzel főz. A legnagyobb megdöbbenésemre viszont vagy nyolcvan ember összejött. Ekkor még sokkal bensőségesebb hangulatú dolgokat írtam, más volt a közeg. 

Egyetemi oktató koromban aztán kézen álltam, fejen álltam az órákon, ha kellett, viccet meséltem és énekeltem, mert ugye a pszichológia is mondja, hogy úgy tudsz megjegyezni valamit, hogyha annak érzelmi érintése van. Ez aztán megmaradt, szeretem megszólítani az embereket. Van ez a babona, hogy majd a halálom után… Azt gondolom, hogy az irodalom alapvetően párbeszéd. Ha tényleg sokan fülelnek rám a kortársaim közül, ha már van ilyen párbeszéd-lehetőségem, akkor miért hagynám ki? Hogy a halála után mi lesz az emberrel, azon nem érdemes spekulálni. Ha valakinek van egy kis irodalomtörténeti áttekintése, akkor tökéletesen tudja, hogy tíz, húsz, pláne ötven év alatt teljesen kicserélődnek a ranglisták. 

Gyakran hangsúlyozod, hogy az író, a költő hús-vér ember, és hogy a jó mű az nem, vagy legalábbis nem pusztán a tehetség függvénye, mintsem szorgalmas munka gyümölcse. Miért él bennünk az a kép, hogy a művész egy szenvedő zseni?

Nyilván sok művész szeret ilyen imidzset gyártani. Ady Endrének valami kifürkészhetetlen okból rettentő fontos volt, hogy mindenki azt higgye, hogy ő egy zseni. Egy szobalány a hotelban megtalálta azt a negyven összevissza karistolt piszkozatot, amin Ady kínok kínjával megírta éjszaka a verset, aztán bemagolta, majd lement a kávézóba, kért tollat, papírt a pincértől, és megírta, hogy Párisba tegnap beszökött az ősz, egyetlen javítás nélkül. Hogy ez neki miért volt fontos? Nem tudom. 

Kosztolányi Dezsőné írja a memoárjában, hogy Dezső délután kettő-háromig ki se mozdult otthonról, házi kabátban ült és írta a penzumait. Aztán kirajzott szerkesztőségekbe, betakarította a honoráriumokat, bordélyokat és hullaházakat látogattak Karinthyval. De csak miután a penzuma megvolt. Vagy ott van Krúdy, aki párbajozott, korhelykedett, rengeteget keresett és rengeteget költött, de sosem mozdult ki otthonról, amíg meg nem írt tizenhét oldalt. Azért tizenhetet, mert Jókai napi tizenhatot írt. Valahogy árnyékba borul, hogy ezek rettentő szorgalmas, nagy munkabírású emberek voltak. 

Örkény István illúziómentesen állította: én kérem, olyan hivatalnok vagyok, akit azért fizetnek, hogy írjon. Nem egy fennkölt megfogalmazás, de alapvetően közelebb áll az igazsághoz, mint a legendák, amiket annyira szeretünk fabrikálni.

Azt is állítod, hogy rímeket gyártani bárkit meg tudsz tanítani.

Igen, azt szoktam mondani, hogy aki holnap a szupermarketben először fizet a kasszánál, és van kedve, azt el tudom vinni egy költészeti Guantanamóra, ahol pár héten belül az összes klasszikus formát megtanulja. Ma képtelenségnek tűnik, de 1945-ig minden Magyarországon érettségizett ember tudott görögül, latinul, magyarul, klasszikus formákban írni, tehát korrekt formába önteni egy hexametert vagy egy aszklepiádészi strófát. Kodály azt mondta, hogy az afrikai gyerek nem azért tud rögtön több szólamban énekelni, mert zseni, hanem mert már az anyja méhében hallja a többszólamú dalokat. Majd része egy közösségi kultúrának, és anélkül, hogy észrevenné, szívja magába, gyakorolja a zenét. 

Ezzel szemben az irodalom helyzete nagyon mostoha. Tanulhatunk karatézni, agyagozni a művházban, meg van énekkar az iskolában, de nincs író, mesélő szakkör. Nagyon furcsa babonák övezik ezt a szakmát. Sajnos, mert amilyen a képzése a szakmának, olyan a presztízse is.

Pedagógusalkatnak tartod magad?

Mindenképpen. Maga az író, a költő is továbbadó figura, de ettől függetlenül nem mindenki szeret tanítani. Sokan a szakmában olyanok, mint a régi mesteremberek, féltékenyen őrzik a titkaikat. Nehogy más is tudjon patkót csinálni! Mutatok egy-két trükköt, a többit már takarom, így biztosítom, hogy senki nem lesz ügyesebb, nem túr ki engem. Ez rövidlátó féltékenység. Én többnyire nehezen jöttem ki a tanáraimmal, vagy ha jól, akkor az egy szenvedélyes, szeretlek is, meg nem is viszony volt. Szegényektől ezúton is bocsánatot kérek. Sosem gondoltam magamra úgy, hogy valami nagy pedagógus leszek. Aztán 1996-ban elkezdtem tanítani a Pázmányon, és hamar belerázódtam. Rájöttem, hogy én ezt tulajdonképpen nagyon is szeretem, csak máshogy akarom csinálni, mint ahogy a nem feltétlen jó pedagógusok. A kétezres évek elejétől Jónás Tamás barátommal kezdtük internetes portálokon tanítani, magyarázni, hogy szerintünk hogyan kell írni.

Újragondolni a klasszikusokat remek lehetőség, de vannak, akik úgy gondolják, hogy a klasszikus, na, az szent és sérthetetlen. Van, hogy éppen a tanárok.

Ez egy furcsa és kedves butaság. Azt hiszem, több magyartanár van, aki felhasználja a parafrázisainkat és a lehetőséget látja benne, mint ahányan befeszülnek ennek. Párbeszédet folytatunk nemcsak az olvasókkal, hanem a hagyománnyal is, ez egy nagyon természetes dolog. Óriások vállán állunk, mondta Newton, aki azt állította, senki sem lett volna belőle, ha nem fedeztek volna fel már előtte annyi dolgot. Ez az irodalommal is így van. Olyan hegyeken járunk, amit mások tornyoztak fel. A mi feladatunk, hogy élővé oldjuk a hagyományt, hogy hidakat építsünk felé. És miért rontanám én el bárki versét azzal, hogy felhasználom azt, amit előttem mondtak? Ez éppenséggel egy tiszteletadás, fejhajtás. Annak az elismerése, hogy az adott forma mennyire frappáns, hogy tudunk hozzá kötődni, és hogy jól működik benne megjelenítve a mai tapasztalat is. 

De hát, aki nem szereti a puncsfagyit vagy a csokoládét, az ne egye, miért is lenne erőszak? Viszont azt hiszem, hogy ők nagy lehetőséget hagynak ki. A diákok nagyon szeretik a ráismerést, hogy jé, akkor ebbe a mi korunk is belepasszol. És akkor hogy van ez, nem csak akkor volt, hanem most is van? Nagyon nagy aha-élményekkel találkoztam.

Előszeretettel alkalmazod a tragikum és a komikum vegyítését. Miért működik ez jól a mai világ problémáinak közvetítésére?

Nagyon szeretem a groteszket, ami tulajdonképpen nem is annyira mai mintázat, bár leginkább a huszadik század fedezte fel. A legtöbb dolognak az életünkben van tragikus és van pozitív oldala. Nem a mérgező pozitivizmusról beszélek, hogy fessünk át mindent rózsaszínre, és nem is az ellenkezőjéről. Hanem hogy ténylegesen majdnem minden egyszerre épít és rombol, egyszerre szép és csúnya. A groteszk sokkal természetesebb a tudatállapotunk számára, mint a vegytiszta kategóriák. Ha én eltaknyolok az utcán és hihetetlenül nagyot esem, valaki pedig felveszi videóra és felteszi az internetre, akkor az emberek haláloson jót röhögnek majd. De ha eltöröm az orromat, akkor én már nem nevetek olyan jót. Nem tagadható, hogy az esés tragikus, de az se, hogy vicces. A legtöbb dolgot, ami történik velünk, fel lehet fogni viccesen, másfelől azonban egészen komor. És ha ezt meg tudjuk mutatni egyszerre, akkor ez már egy olyan amplitúdó, ami kellően életszerűvé teheti az írást. 

Elsősorban rövidebb szövegek szerzőjeként, inkább költőként, mint regényíróként gondolnak rád az emberek, de rendszeresen jelentkezel regénnyel is. Dolgozol-e most hosszabb szövegen?

Egy húzós, nyolcszólamú regényen. Helyesebben szólva, dolgoznom kellene rajta. Nem tettem le róla, sok munkám fekszik benne. Van néhány többé-kevésbé félkész állapotban heverő regényem. Olyan, mintha az ember fejében mindig ott lenne egy ismerős család. Hosszútávfutás élő, mozgó történetekkel, amikhez mindig hozzágyúrok fejben valamit.

Jön majd prózakötetem a nyáron, és több kötetem is. Az egyik, Elmúlik címmel egy verseskötet lesz, a #Jóéjtpuszi  típusú versekhez hasonlókat tartalmaz majd, a másiknak az lesz a címe, hogy Az igen! – Rendhagyó imák fiataloknak. Könyvhétre jelenik meg a Magam szakálla című életrajzi novellagyűjteményem.

Több mint egy év telt el a karácsony napján ért szívinfarktusod óta. Hogy érzed magad?

Életmódot váltottam, lassítottam, sokkal többet dolgozom otthon. Nagyon hálás vagyok, amiért kiderült, hogy van egy autoimmun betegségem, ami az egész hátterében állhatott. Időzített bomba volt, tulajdonképpen a szívrohamom és a korábbi stroke-om ennek voltak a tünetei. Az orvosaimmal azt reméljük, hogy a mostani gyógyszerezésemmel lehetne tartósan éldegélni. Igyekszem tartani az életritmusom, tornázom és sportolok, a tavalyi év folyamán 3 ezer kilométert gyalogoltam, és vékonyabban eszem. Minden remény megvan arra, hogy akár lehet hosszú életem. 

De hát nem mondom azt se, hogy ez a feltétlen cél. Panasz bennem a szívroham kapcsán sem volt. Éltem, szerettem, alkottam, utaztam annyit, amit más esetleg három élet alatt sem. Miért, hogyan is tennék akkor szemrehányást? Változatos, szép, energikus életem volt. És ha van még belőle, akkor nagyon szívesen megforgatom a kicsi lánykámat és az unokáimat a szalagavatójukon, az esküvőjükön.