Ez lehet Európa új erőközpontja

Merz gyakorlatilag közvetlenül a választás után koalíciós tárgyalásokat kezdett a Szociáldemokrata Párttal (SPD). A jól bevált formula – ez lesz a negyedik CDU–SPD koalíció 2005 óta – nagyobb ideológiai kohéziót és stabilitást ígér, mint az ezt megelőző, széttöredezett „jelzőlámpás koalíció”, vagyis az SPD, a Szabad Demokraták (FDP) és a Zöldek csikorgó együttműködése. A politikai gravitáció balközépről jobbközépre tolódása a felálló német szövetségi kormányt közelebb viszi az EU két erős emberéhez, Ursula von der Leyenhez, az Európai Bizottság elnökéhez és Manfred Weberhez, az Európai Néppárt (EPP) vezetőjéhez.
Von der Leyen, a CDU veterán politikusa, aki széles körű miniszteri tapasztalatokat tudhat maga mögött a német szövetségi kormányban (a családügyi, majd a szociális és munkaügyi, később a védelmi tárcát irányította), még inkább megszilárdította a tekintélyét Európában, miután tavaly a második ciklusára is megválasztották az Európai Bizottság élén, és pozíciójában olyan politikai sikerek is erősítik, mint például a Mercosurral (a Dél-amerikai Közös Piaccal) kötött új kereskedelmi egyezmény. Merz kapcsolata Von der Leyennel nyilván nem mentes a feszültségektől – hogy mást ne mondjunk, Von der Leyent köztudottan Angela Merkel egykori német kancellár pártfogolta, ugyanő Merzt hosszú időre parkolópályára küldte a párton belül –, de bárhogy is legyen: eddig sikerült elkerülniük az összeütközést.
Merz szorosabb kapcsolatot ápol Weberrel, az Európai Parlament legnagyobb pártcsaládjának vezetőjével, aki Von der Leyen után Brüsszel második legerősebb embere, miközben Weber és Von der Leyen viszonya mindeddig kifogástalan volt. Weber a CDU bajor testvérpártjának, a Keresztényszociális Uniónak a tagjaként támogatta Merz kancellárjelöltségét, Merz pedig viszonozta ezt a gesztust, amikor tavaly Weber mögé állt az Európai Néppárt elnöki posztjáért folytatott versenyben.

Ez a német kereszténydemokrata trió a motorja lehet azoknak a gazdasági reformoknak, amelyek jó esetben megadhatják az európai versenyképességhez olyannyira szükséges lökést. Az egyértelmű, hogy ma a három politikus fiskális elképzelései között jelentős a különbség. Von der Leyen mindenekelőtt Mario Draghinak az EU gazdasági megerősítéséről szóló jelentésére támaszkodva a kínálati oldalt érintő intézkedéseket szorgalmazza, míg Friedrich Merz Agenda 2030 programjában inkább a jóléti kiadások csökkentésére, a Mittelstand – a kis- és középvállalkozások – adókedvezményeire, valamint a ThyssenKrupphoz és a Volkswagenhez hasonló óriásvállalatokat fojtogató költségek gyors növekedésének a megfékezésére helyezi a hangsúlyt. Lényeges pont, hogy Merz és Weber is aggódik amiatt, hogy a zöldkezdeményezések és az éghajlati célok akadályozzák a gazdasági növekedést.
Bőven van azonban közös alap, amelyre lehet építeni, különösen négy kulcsfontosságú területen. Kezdetnek Von der Leyen, Merz és Weber együtt dolgozhat a bürokrácia csökkentésén. Ez mindenekelőtt a szabályozás egyszerűsítését jelenti, ide értve a kellő gondosságot, a vállalati társadalmi felelősségvállalást és a környezeti fenntarthatóságot érintő riportozási kötelességek könnyítését, valamint a közigazgatás digitalizálásának a felgyorsítását a költségek csökkentése és a hatékonyság növelése érdekében.
Másodszor, elengedhetetlenek a reformok a kínálati oldalon. Nem lehet elkerülni az infrastruktúrába (vasúti hálózatok, utak, tömegközlekedés) és a szén-dioxid-mentesítésbe (megújuló energiaforrások, energiatárolás, hálózatok) való nagyszabású állami beruházásokat. Nem mellékes tényező, hogy a klímaszkeptikusok megnyerése érdekében ezt az egész pakkot szépen be kell csomagolni az energiaköltségek csökkentését és a versenyképesség fokozását célzó iparpolitikába. Meg kell vitatni az atomenergia szerepét is a dekarbonizációs erőfeszítésekben.
Harmadszor, az olyan kritikus ágazatok támogatása érdekében, mint az orvosi technológia, a biotechnológia, a mesterséges intelligencia, valamint a kvantum- és felhőalapú számítástechnika, az egyetemi kutatásokba való befektetésekre kell összpontosítaniuk, egységes jogi és adózási keretet kell létrehozniuk a vállalkozások számára (adókedvezményekkel az induló vállalkozások esetében), továbbá cél a mélyebb és egységesebb tőkepiacok kialakítása is.
Végül, mivel úgy tűnik, Amerikát újabban nem érdeklik a NATO-szövetségesei, Merznek, Von der Leyennek és Webernek egységes frontot kell kovácsolnia, hogy az ukrán háború a lehetőségekhez mérten igazságos véget érjen, és szilárd védelmet nyújtson az egyre agresszívabb Oroszországgal szemben.
Merz a maga részéről hajlandónak mutatkozott, hogy több fegyvert – köztük német gyártású Taurus rakétákat – küldjön Ukrajnába, és hogy újra bevezesse a sorkatonai szolgálatot. Ennél is fontosabb, hogy nemrégiben bejelentette azt a tervet, hogy a GDP 1%-át meghaladó védelmi kiadásokat mentesíti az adósságfék alól, amely az éves hiányt a GDP 0,35%-ában korlátozza. Természetesen Merznek szüksége lesz a Zöldek vagy az FDP támogatására, hogy biztosítsa az alkotmánymódosításhoz szükséges kétharmados parlamenti többséget. És már csak néhány hete van arra, hogy elfogadtassa ezt a jogszabályt, mielőtt az új Bundestag – amelyben a szélsőjobboldali Alternative für Deutschland és a szélsőbaloldali Die Linke blokkoló kisebbséget alkothat – megtartja első ülését.
A katonai kiadások finanszírozására szolgáló, nem korlátozott nemzeti hitelfelvétel reálisabb út lehet, mint Merz túlságosan optimista elképzelése, amely szerint a védelmi büdzsét a jóléti kiadások csökkentéséből, a közigazgatás hatékonyabbá alakításából és az adócsökkentéssel felpörgetett gazdaság növekedéséből fedeznék. Von der Leyen azon javaslata, hogy a következő négy évben mentesítsék a tagállamok védelmi kiadásait az EU fiskális szabályai alól – ez része az Európa újrafelfegyverzésére irányuló nagyobb tervnek –, megtámogathatja ezeket az erőfeszítéseket. A német kormány azonban még ennél is tovább akar menni, és az EU adósság- és hiánykorlátainak a teljes felülvizsgálatát kéri.
Európa katonai képességeinek a növelése többet igényel a kiadások növelésénél: Merznek együtt kell működnie Von der Leyennel és Weberrel is, hogy valódi európai védelmi piacot építsenek fel. Ez akkor érhető el, ha a nemzeti és az uniós forrásokat sikerül összehangoltan befektetni a kettős felhasználású technológiák, például a drónok kutatásába és fejlesztésébe; de ide tartozik egy központi uniós ügynökség által irányított egységes védelmi beszerzési rendszer, valamint egy „vásároljon európait” stratégia is, amelynek a keretében az EU-ban székhellyel rendelkező védelmi cégek előnyt élveznének a nyilvános pályázatokon való részvétel során.
Ha szembe akar nézni a gazdasági és biztonsági kihívásokkal, Németországnak a következő évtizedben becslések szerint évi 60 milliárd dollárt kell költenie, az európai védelmi kiadásoknak pedig rövid távon évente 250 milliárd euróval kell növekedniük. Az EU-t és az EU legnagyobb gazdaságát vezető német kereszténydemokraták triója már megkezdte az ebbe az irányba mutató befektetéseket lehetővé tevő fiskális reformok kidolgozását. Ha sikerrel járnak, fokozhatják az európai védelmi és biztonsági együttműködést – amely ma a tagállamok szuverén területe, s amely terület fejlesztését számos tagállamban a beteg államháztartás akadályozta. Ami ennél is fontosabb: mindeközben növelhetik a blokk általános versenyképességét.

Simon Toubeau
A szerző politológus, a Nottinghami Egyetem Politikai és Nemzetközi Kapcsolatok Iskolájának a docense
©Project Syndicate