„Nem Róma ez...”

Farkas Wellmann Évát 2002-ben megjelent Itten ma donna választ című verskötete azonnal az erdélyi irodalom alkotóinak az élbolyába emelte. Biztos forma- és arányérzéke, közvetlennek ható tárgykezelése, invenciója kétséget sem hagy költői tehetsége felől. Új verskötete talán még hangsúlyozottabban hagyománycentrikus: a nyugatos hagyomány finom, de annak minden elemét a mesterség szintjén is ismerő felülírásának gesztusa találkozik itt az erdélyi „transzközép” dalköltészet ironikus-virtuóz hagyományaival.

A kötet egy A lírikus epilógjához hasonló metapoétikus szonettel indul, mely én és szöveg-én (a versben megképződő identitás) újraexponált konfliktusát rögzíti. Az eredmény az egész kötetre kiható érvényű: „Most ő csak ő, a vers csak vers – s a távlat: /véglegesebben nincs itt, mint ki elment”. A kötet egyik uralkodó versformája a veretes, klasszikus szonett: ez a forma azonban ékszerdobozként működik, bármilyen különlegesen megmunkált darabot magába rejthet. Ez a felfokozott artisztikum, és az ebből fakadó dekorativitás alaposan elrejti magát a versben megképződött ént, még akkor is, ha a vers épp a kitárulkozás alanyiságának pózát ölti magára, pl.: „Számíts hitelt, kamatra, háromévnyit, / nyújtózván égi zsöllyédben, avagy tán / figyeld csak alkuvásom mindazért, mit / erőszakkal, s mégis csak kölcsönadtál”. Különösen plasztikusak azok a versszövegek, melyek a humor könnyedségétől jutnak el a létszorongatottságig (pl. Hotel Continental), s a pszichológiai ív a maga radikalitásában, ám váratlanul bomlik a szemünk elé az artisztikum szándékosan megtévesztő hangzáseffektusaiból.

Farkas Wellmann Éva irodalomtörténész is, a régi magyar nyelv szerelmese, s ez nyomot hagy kötetén is: itt nem pusztán olyan versekre gondolok, mint a Felvilágosodásnak dedikált Óda a monostori temetőhöz című, mely pl. a szentimentalizmus mögött megbúvó halálkoncepciót ragyogtatja fel a maga valódi pőreségében és rettenetében, új energiákkal töltve meg a temetőköltészet paradigmáját.

Farkas Wellmann Éva egyes finom megfigyelései (pl. egy barlangrajzról így ír: „csak négyezer év lustálkodott rajta”) koherens észleletekké állnak össze, melyek határozott karakterű költői tartományt teremtenek, érvényes elemekkel, szereplőkkel. „Az ész ma semmi”– mondja ki Nem Róma című versében („S e forróság? Nem Róma ég. Az arcod.”), s ezáltal fókuszba kerül a racionalitás és az irracionalitás konfliktusa is. Ez a dichotómia azért válik érdekessé, mert ez a költészet szintén nem a ráció hidegségével felépített világ, hacsak nem a prezentáció tekintetében.

A hihetetlen gördülékenység, a szövegek létmódjává emelt formai kimértség hajlamos elterelni a figyelmünket a lényegről, mellékösvényekbe csábít, vagy automatizmussá válva elringat a pompás jambusok ritmusán: a szöveg mélydimenziói emiatt sokszor elsikkadnak vagy csak második olvasásra válnak nyilvánvalóvá.

(Farkas Wellmann Éva: Az itt az ottal, Kolozsvár, Budapest, Erdélyi Híradó Kiadó, Előretolt Helyőrség, Szépirodalmi Páholy, Fiatal Írók Szövetsége, 2012.)

Értékelés:lllllllmmm