Pályám emlékezete

Néhány évig pedagógusként tevékenykedtem, s különösen szerettem a szakközépiskolai körülményeket. Sokszor beszéltünk már akkor kollégákkal arról, hogy a szakközépiskolák egyfajta tanári mentalitást és hozzáállást igényelnek, mert teljesen másként működnek, mint a gimnáziumok, a diákoknak más az érdeklődési körük, a humán tantárgyakat nehezebb oktatni. Lehet, hogy csak az idő szépíti meg az emlékeket, viszont a sok keserűség mögött annyi jó pillanat is volt, hogy egy egész életre bevésődtek egyes tanórák.

A minap rám írt az egyik volt diákom, hogy talált egy vicces videót, amely kifigurázza a magyar nyelvet, s rám gondolt, mert én is mindig valamivel fel tudtam dobni a napjukat. Érettségi előtt álltak, s próbáltam mindegyiknek a látókörét kiszélesíteni, hogy ne csak itt ragadjanak le, hanem hozzanak ki többet magukból. Sokan nem szerették azt az osztályt, de én valahogy teljesen másként láttam őket. Az említett tanuló már akkor nagyon jó képességekkel volt megáldva, az érettségit követően még két szakmát tanult párhuzamosan két év alatt. Elmesélte, hogy most dolgozik, de úgy döntött, főiskolára megy, mert rájött, még szunnyad benne több, tanulni szeretne. Egy másik tanuló is egyetemre készül mostanra, s van olyan is, akiből kitűnő pénzügyi tanácsadó lett.

Ezek azok a pillanatok, amikért megéri csinálni mindazt, amit csinálunk. Ha hivatásból tanítunk, írunk, szerelünk, alkotunk, segítünk a másiknak, akkor az örömet és boldogságot hoz életükbe, még akkor is, ha azonnal ezt nem értik. Akár nevezhetjük az élet apró örömeinek ezt is, mint bármi mást, ami melengeti a bensőnket.

Nem feltétlenül kell fényezni a másikat, de biztosan jólesik egy köszönöm, szuper volt, jól csináltad, ügyes vagy megjegyzés az adott pillanatban. Nem is tudjuk, hogy mekkora „emberformáló” erejük van ezeknek a kifejezéseknek, s mára már egyre ritkábban halljuk mindezt. Ha mi adunk, egyszer visszakapjuk, s akkor egy újabb lendületet kapunk arra, hogy tovább formálódjunk mi is, ez egyfajta körforgás. „Jó tanár volt! Az osztályunkban nem mindenki volt a helyzet magaslatán, mégis mindenkinek igyekezett segíteni” – írja a diák. Ez egy kicsit megható (nagyon is), s motiválja az embert arra, hogy próbálkozzon még több helyen segíteni, még több „sorsot megváltoztatni”.

Ne essék félreértés, olyan nüansznyi apró tettek is lehetnek emberformálók, amik mellett simán elmegyünk, s csak évek múltán jövünk rá, hogy mit is tettünk valójában. Szinte meg sem jegyezzük akkor. De ilyenkor, mikor visszaköszönnek, akkor érdemes egy kicsit lelassítani, egy percre megállni és elgondolkodni akár az „élet értelmén” is, ha így jobban tetszik.

Rohanunk előre, úgy telnek a hetek, hogy észre sem vesszük, nem tudjuk már, hol melyik pillanatban alkotunk maradandót, segítünk és változtatunk, hisz sorba szedjük mindazt, ami elénk kerül. Gyáriasított hétköznapokat élünk, szalagmunkaként folyik az idő ki a kezünk közül, s legalább az ilyen pillanatokban érdemes kávészünetet tartani, jegyzetelni s bevésni az örömöt, ami tovább kísér minket.